Fable: The Journey teszt

Pár hónapja, a Fable Heroes kritikája végén írtam azt, hogy várjátok meg a The Journey megjelenését, hiszen úgy gondoltam, hogy sokkal érdemesebb lesz a Fable-rajongók összekuporgatott forintjaira. Nos, nyilvánvaLÓan megbuktam jósként... Inkább válasszátok mégis a Heroest, élvezhetőbb volt a maga nemében, mint ez a kalandjátéknak álcázott szekérhajtó szimulátor.

Lóból is megárt a sok

A játék hősei az ifjú Gabriel és imádott társa, a Seren nevű ló, akik egy utazó karaván tagjaiként járják a világot, szekéren húzva maguk után minden ingóságukat. Egy szomorú napon aztán Gabriel elalszik a gyeplőnél, a híd pedig, amin a karaván épp áthalad, a viharban leomlik. Ezt követően hősünknek egyedül kell átevickélnie Albion legmostohább, legsötétebb dimbes-dombjain. Innen menti ki Theresát, a vak látót, akit egy pusztító gonosz erő próbál épp szétszaggatni. Sikerül ugyan elmenekülniük, ám az akció közben Seren halálos sérüléseket szerez. A látó mindeközben megjósolja Gabriel sorsát: varázserejű kesztyűkkel kell megmentenie a világot. De előbb a lovat! Sőt! A világot annyira nem is akarja, mint a négylábú szerelm... barátját. Mégis muszáj lesz.

Na, innen vágtat tova a sztori, ami egyébként tényleg mesés és izgalmas, így jószívűen nem spoilerezem el. Ami gond akad, az alapvetően a gyenge játékmenetből fakad.

Csapjunk a lovak közé

A gép elé ülve felveszed a „kocsis a bakon” pózt, s eleinte azt hiszed, hogy a lovasfogat-hajtás csupán a tutorial -- húsz percnyi láthatatlan gyeplőrángatás után biztos jön majd az érdemi rész, ugye? Nos, nem jön. A szekérhajtás a játék 70%-át tölti ki, a maradékot pedig a ló csutakolása és etetése (10%), plusz a varázslás (20%). Seren órákon át dombok és köves utak közt galoppozik, te pedig vágtára, lassításra vagy fordulásra késztetheted a gyeplő mozgatásával. Képzeld el azt a Gangnam Style mozdulatot, ahogy a magad elé tartott kezeidet néha megrázod és hátrébb húzod -- általában eufemizmus, ha fájdalmasnak neveznek egy játékot, de itt konkrétan lerohad a karod, még a főcím előtt. A felugró instrukciók szerint ugyan „pihenésképp leteheted a karod utazás közben”, ám ebben az esetben igen vaLÓszínű, hogy a ló 20 másodperc múlva megfejel egy fát és ezzel veszít az életerejéből. „Vezetés” közben tehát figyelni kell, és nemcsak a balesetek elkerülésére, de az út porában heverő, XP-t adó orbokra is, illetve a megpihenésre alkalmas paciparkolók, vagy a mellékküldetések mellett sem kéne elvágtázni. Ha mindez uncsinak tűnik, akkor nem tévedsz -- de semmi vész, néha varázsolni is kell!

NyilvánvaLÓ érdemek

Gabriel varázsLÓvá válása szerencsére üdítően töri meg az országúti hasítást. A varázslataink folyamatosan gyűlnek a patkókaland során, és az elsütésük sem vészes. Alapjáraton bal kézzel tudsz majd bárkit hátralökni, jobbal pedig energiagömböket hajigálhatsz (és reptében irányítod is őket), s ezeknek a kombinálása egy idő után elég szórakoztató koreográfiákban csúcsosodik ki. Védekezni a mellkasod elé emelt alkarral kell, ami akkor szórakoztató különösen, mikor ronda hobbe-seregek toporognak előtted -- szóval a varázsolós/harcolós rész összességében pofásra sikeredett. Amikor egy-egy felderítésre váró kincs érdekében kell szétcsapkodni a berendezést és a szörnyeket, az mindenképpen a játék csúcspontja.

És hogy mennyire pontosak varázslataink? Őszintén: SOHA nem találkoztam még olyan kinectes játékkal, ami élvezhető irányítást mutatott volna fel, sem a sport-, sem a platformszerű ugrándozás, sem az ilyen kalandjátékok terén. Lehet, hogy a Move meg a Wii bénább, de legalább működnek. Talán egyedül a táncos játékok értékelhetőek Kinecttel, ám az órákon át tartó gyeplőrángatás, meg a frusztrálóan hasztalan kalimpálás bizony nem. De ez igazából nem a Journey hibája, hanem a Microsofté, amely görcsösen ragaszkodik a kinectes címek kiadásához, úgy is, hogy nyilvánvalóan nem kiforrott még a technológia.

Száz lónak is egy a vége

Egyes kritikusok szerint Seren és a játékos között mély érzelmi köteléket alakít ki, hogy a lovat etetni és csutakolni kell. Nos, engem egy kicsit sem mozgat meg, hogy két, könyökből csonkolt, lebegő karral vakargathatom egy ló seggét -- sajnálom. Kár ezért a játékért, főleg azért, mert a The Journey más aspektusai kifejezetten kedvesek és szerethetők. A történet, Gabriel felelőtlen hobóból való hőssé alakulása, és maga Albion hozza a korábbi Fable-játékok hangulatát. RPG-elemek terén viszont kifejezetten göthös a játék, semmilyen döntés nincs a gyeplővel teli kezeidbe adva, maximum annyi, milyen fejlesztésre szánod a tapasztalati pontokat. Ez nagyjából mindig a paci és a varázslatok turbózása közt dől el, de mivel a lóval töltöd a legtöbb időt, így nem nehéz kitalálni, hogy hova fog kerülni a legtöbb fejlesztés.

Bár a történet teljesen lineáris (Seren konkrétan nem tud megfordulni az úton!), még ennek ellenére is a sztori a játék egyik legjobb eleme. Persze lehetett volna sokkal jobb is, csak szerepjáték-összetevők kellettek volna hozzá. S az utolsó pozitívum, a nem kirívóan jó, de azért kellemes háttérzene. Pont jó lenne elvágtázni rá a naplementébe, vissza se nézve a nyeregből...