Miközben elmém egyik felét a Paradox Entertainment legújabb alkotásának érdemi vizsgálata foglalta le, a másik fele sem pihent. Organikus operációs rendszerembe integrált virtuális abakuszomat aktiválva arra a döbbenetes végeredményre jutottam, hogy jelen művel együtt a svéd fejlesztők immár a 12. (!) bőrt húzzák le az Europa Universalis (továbbiakban EU) „motorjáról”. A leghihetetlenebb az egészben (túl azon, hogy mindegyik játékról én írtam a tesztet) mégis az, hogy a csupasz csontok és hús felett még ilyen elszánt böllérmunka nyomán is akad némi irha… még ha a szőrmeipari szakmunkások látnak is néhány árulkodó lyukat.
Előzetesen le kell szögezni: jelen alkotás sem véletlen viseli nevében az EU előtagot, vagyis a kétségkívül nem csekély mennyiségű fejlesztőmunka dacára az alapkoncepció és játékmenet szempontjából ez tulajdonképpen ugyanaz a játék, mint közvetlen elődje. Tehát egy igazi „grand” stratégiáról van szó, amely mind politikai-katonai, mind társadalmi-gazdasági síkon részletesen kibontja a fókuszba helyezett időszak történéseit. Több-kevesebb (sajnos inkább kevesebb) változtatás mindazonáltal tetten érhető, lássuk tehát ezeket.
A szó szerint legszembetűnőbb átalakuláson a játéktér grafikája ment keresztül: az EU épphogy elfogadható (és a Hearts of Iron teljességgel elfogadhatatlan) térképei után itt végre egy dicsőséges 3D-ben megjelenített tologathatjuk légióinkat Európa változatos tájain.
Az öreg kontinensre és a római hadsereg legmagasabb szintű szervezeti egységére való utalás sem a véletlen műve – mint azt már a címből is kitalálhattátok, itt bizony sokunk régi álma teljesült, és a középkor (Crusader Kings), a kora (EU 1-3) és késő újkor (Victoria), valamint a XX. század (Hearts of Iron 1-2) után most egyenest az ókorba repítettek minket nord barátaink, egész pontosan a Mediterránum sorsát hosszú századokra meghatározó Róma felemelkedésének kezdetéhez (Kr.e. 280). A történet fonala persze a megszokott módon nem csak itt, hanem lényegében bárhol (egészen Kr. e 27-ig) szabadon felvehető (többnyire hiteles történelmi körülmények között), így aki a kövér afrikai kalmárok helyett inkább az Antigonoszok vasbocskoros makedónjait, vagy netán a Szeleukidák elbizakodott szírjeit szeretnék római vassal móresre tanítani, vagy akár egy jó kis polgárháborús évszázadra vágynak, nos, azoknak is adott a lehetőség. Mint ahogy azoknak is, akik a civilizációk szinergiájára alapozva inkább a görög-egyiptomi Ptolemaiosz dinasztia útját egyengetnék, vagy pedig a több tucatnyi barbár állam egyikének még barbárabb vezéreként próbálnának szerencsét.
Aztán itt van a történelmi szereplők súlyának jelentős megnövelése, ami olyannyira jól sikerült, hogy a Rome néha már-már egy karakterfejlesztős RPG-nek tűnik, aminek mellesleg vannak stratégiai aspektusai is. Na jó, ez nyilvánvaló túlzás, az viszont tény, hogy amikor összességében néha több ezer szereplő mozog a térképen (amiből ráadásul egy jelentős hányad a miénk, vagyis nekünk kell istápolni őket), az ember hajlamos megkérdőjelezni a fejlesztők döntésének helyességét – a kevesebb ezúttal talán több lett volna, tudniillik nem tudom elképzelni, hogy bárkit is érdekelne, hogy egy harmadvonalbeli tisztviselő éppen mit tesz-vesz valamelyik periférikus provinciában.
Most pedig evezzünk a szűk marokkal osztogatott dicséret nyugodt vizeiről a két kézzel szórt kritika háborgó tengerére. Az egyik legbosszantóbb hiányosság kétségkívül a hadseregek mozgásával kapcsolatos. Míg az EU egyes korábbi részeiben (sőt a Hearts of Ironban is) lehetőségünk nyílott több csapategység manővereinek összehangolására (pl. egyidejű támadás végett), ez a lehetőség itt érthetetlen módon hiányzik. A katonai stratégia egyik legfontosabb összetevőjét adó, mesterein szinkronizált csapásokról persze így sem kell teljesen lemondanunk, azonban azok kivitelezése rengeteg szervezést (és türelmet) igényel.
Akik szerint már az itt leírtak is kimerítik az orcátlanság fogalmát, nos, azok még egy pillanatig tartsák vissza a szájukra kívánkozó ízes latin vulgaritást, mert ami ezután következik, az bizony még egy egyiptomi áspiskígyó mérgező harapásával is felér. Konkrétan a Római Köztársaság politikai rendszerének szimulálásával, pontosabban annak szinte teljes hiányával van baj. A derék vikingek ugyanis előzetesen nem kevesebbet ígértek, mint hogy ezen a téren –a stratégiai játékok történetében először – a teljes szisztéma működését modellezik, szenátussal, pártokkal, néptribunusokkal, cenzorokkal, praetorokkal, konzulokkal és persze császári álmokat dédelgető teljhatalmú diktátorokkal.
Lelki szemeim előtt már meg is jelent a kép, hogy a plebs lekenyerezésével és az atyák megfélemlítésével hogy emelkedek majd az Örök Város első emberévé, hogy aztán a jó öreg Sulla mintájára prosciotióval helyezzem törvényen kívül politikai ellenfeleimet, vagy kergessem őket távoli provinciákba, meghalni valamilyen értelmetlen csetepatéban. Nos, ezek közül a lehetőségek közül itt legfeljebb a legutóbbit áll módunkban megcselekedni, vagyis hogy a mindenkori központi hatalomhoz (vagyis hozzánk) nem különösképp lojális politikusokat/generálisokat az árnyas Hádészba való idő előtti távozásra bírjuk. Minden más csak álom maradt, pontosabban csak úgy van jelen, mint érdekesség a szereplők karakterlapján – ki milyen hivatalt viselt stb. Egyszóval arra a játékra, ahol a „finom” közjogi manőverezés és a nyers katonai erő kombinációjával formálhatjuk a magunk képére birodalmunkat, továbbra is várni kell.
Őszintén bevallom, az EU: Rome értékelése legalább akkora dilemma elé állít, mint egy felsőbb parancsra öngyilkosságra készülő római sztoikust a tőr, vagy a méreg kérdése. Egyfelől adott ugyanis egy, a már korábbi inkarnációknál is polírozottnak mondható (ráadásul élvezetes!) játékmenet, egy érdekfeszítő történelmi korszakkal és gigantikus mennyiségű tartalommal megtámogatva. Másfelől jelen alkotás még azt a minimális elvárást sem képes teljesíteni, hogy jobb legyen elődjénél, ti. bizonyos területeken inkább visszalépés tapasztalható. Sebaj, engem azért meggyőztek, így szabadjára engedve a bennem rejlő optimistát, inkább derűs mosollyal, mintsem keserűséggel adózok a Paradox állhatatos fejlesztőmunkájának. Hiába, no: gutta cavat lapidam non vi sed semper discimus – az esőcsepp is kivájja a követ, de nem erővel, hanem gyakori eséssel…
Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Előzetesen le kell szögezni: jelen alkotás sem véletlen viseli nevében az EU előtagot, vagyis a kétségkívül nem csekély mennyiségű fejlesztőmunka dacára az alapkoncepció és játékmenet szempontjából ez tulajdonképpen ugyanaz a játék, mint közvetlen elődje. Tehát egy igazi „grand” stratégiáról van szó, amely mind politikai-katonai, mind társadalmi-gazdasági síkon részletesen kibontja a fókuszba helyezett időszak történéseit. Több-kevesebb (sajnos inkább kevesebb) változtatás mindazonáltal tetten érhető, lássuk tehát ezeket.
A szó szerint legszembetűnőbb átalakuláson a játéktér grafikája ment keresztül: az EU épphogy elfogadható (és a Hearts of Iron teljességgel elfogadhatatlan) térképei után itt végre egy dicsőséges 3D-ben megjelenített tologathatjuk légióinkat Európa változatos tájain.
Az öreg kontinensre és a római hadsereg legmagasabb szintű szervezeti egységére való utalás sem a véletlen műve – mint azt már a címből is kitalálhattátok, itt bizony sokunk régi álma teljesült, és a középkor (Crusader Kings), a kora (EU 1-3) és késő újkor (Victoria), valamint a XX. század (Hearts of Iron 1-2) után most egyenest az ókorba repítettek minket nord barátaink, egész pontosan a Mediterránum sorsát hosszú századokra meghatározó Róma felemelkedésének kezdetéhez (Kr.e. 280). A történet fonala persze a megszokott módon nem csak itt, hanem lényegében bárhol (egészen Kr. e 27-ig) szabadon felvehető (többnyire hiteles történelmi körülmények között), így aki a kövér afrikai kalmárok helyett inkább az Antigonoszok vasbocskoros makedónjait, vagy netán a Szeleukidák elbizakodott szírjeit szeretnék római vassal móresre tanítani, vagy akár egy jó kis polgárháborús évszázadra vágynak, nos, azoknak is adott a lehetőség. Mint ahogy azoknak is, akik a civilizációk szinergiájára alapozva inkább a görög-egyiptomi Ptolemaiosz dinasztia útját egyengetnék, vagy pedig a több tucatnyi barbár állam egyikének még barbárabb vezéreként próbálnának szerencsét.
Aztán itt van a történelmi szereplők súlyának jelentős megnövelése, ami olyannyira jól sikerült, hogy a Rome néha már-már egy karakterfejlesztős RPG-nek tűnik, aminek mellesleg vannak stratégiai aspektusai is. Na jó, ez nyilvánvaló túlzás, az viszont tény, hogy amikor összességében néha több ezer szereplő mozog a térképen (amiből ráadásul egy jelentős hányad a miénk, vagyis nekünk kell istápolni őket), az ember hajlamos megkérdőjelezni a fejlesztők döntésének helyességét – a kevesebb ezúttal talán több lett volna, tudniillik nem tudom elképzelni, hogy bárkit is érdekelne, hogy egy harmadvonalbeli tisztviselő éppen mit tesz-vesz valamelyik periférikus provinciában.
Ad astra per aspera.
Most pedig evezzünk a szűk marokkal osztogatott dicséret nyugodt vizeiről a két kézzel szórt kritika háborgó tengerére. Az egyik legbosszantóbb hiányosság kétségkívül a hadseregek mozgásával kapcsolatos. Míg az EU egyes korábbi részeiben (sőt a Hearts of Ironban is) lehetőségünk nyílott több csapategység manővereinek összehangolására (pl. egyidejű támadás végett), ez a lehetőség itt érthetetlen módon hiányzik. A katonai stratégia egyik legfontosabb összetevőjét adó, mesterein szinkronizált csapásokról persze így sem kell teljesen lemondanunk, azonban azok kivitelezése rengeteg szervezést (és türelmet) igényel.
Akik szerint már az itt leírtak is kimerítik az orcátlanság fogalmát, nos, azok még egy pillanatig tartsák vissza a szájukra kívánkozó ízes latin vulgaritást, mert ami ezután következik, az bizony még egy egyiptomi áspiskígyó mérgező harapásával is felér. Konkrétan a Római Köztársaság politikai rendszerének szimulálásával, pontosabban annak szinte teljes hiányával van baj. A derék vikingek ugyanis előzetesen nem kevesebbet ígértek, mint hogy ezen a téren –a stratégiai játékok történetében először – a teljes szisztéma működését modellezik, szenátussal, pártokkal, néptribunusokkal, cenzorokkal, praetorokkal, konzulokkal és persze császári álmokat dédelgető teljhatalmú diktátorokkal.
Lelki szemeim előtt már meg is jelent a kép, hogy a plebs lekenyerezésével és az atyák megfélemlítésével hogy emelkedek majd az Örök Város első emberévé, hogy aztán a jó öreg Sulla mintájára prosciotióval helyezzem törvényen kívül politikai ellenfeleimet, vagy kergessem őket távoli provinciákba, meghalni valamilyen értelmetlen csetepatéban. Nos, ezek közül a lehetőségek közül itt legfeljebb a legutóbbit áll módunkban megcselekedni, vagyis hogy a mindenkori központi hatalomhoz (vagyis hozzánk) nem különösképp lojális politikusokat/generálisokat az árnyas Hádészba való idő előtti távozásra bírjuk. Minden más csak álom maradt, pontosabban csak úgy van jelen, mint érdekesség a szereplők karakterlapján – ki milyen hivatalt viselt stb. Egyszóval arra a játékra, ahol a „finom” közjogi manőverezés és a nyers katonai erő kombinációjával formálhatjuk a magunk képére birodalmunkat, továbbra is várni kell.
Őszintén bevallom, az EU: Rome értékelése legalább akkora dilemma elé állít, mint egy felsőbb parancsra öngyilkosságra készülő római sztoikust a tőr, vagy a méreg kérdése. Egyfelől adott ugyanis egy, a már korábbi inkarnációknál is polírozottnak mondható (ráadásul élvezetes!) játékmenet, egy érdekfeszítő történelmi korszakkal és gigantikus mennyiségű tartalommal megtámogatva. Másfelől jelen alkotás még azt a minimális elvárást sem képes teljesíteni, hogy jobb legyen elődjénél, ti. bizonyos területeken inkább visszalépés tapasztalható. Sebaj, engem azért meggyőztek, így szabadjára engedve a bennem rejlő optimistát, inkább derűs mosollyal, mintsem keserűséggel adózok a Paradox állhatatos fejlesztőmunkájának. Hiába, no: gutta cavat lapidam non vi sed semper discimus – az esőcsepp is kivájja a követ, de nem erővel, hanem gyakori eséssel…
