Nem is tudom, hogy miért csaptam le olyan gyorsan az Escape from Narakára. Talán megtetszett a borítója, vagy az egyik trailer, vagy az indokínai miliő. Talán rejtett mazochista hajlamaim lehetnek, mert jómagam és a speedrunra kihegyezett háromdimenziós platformerek nem igazán vagyunk kompatibilisek. Talán jobbféltekés átmeneti iszkémiás rohamom is volt tőle. Talán meggondolatlan voltam.
A viccet félretéve, azt gondolhatnánk, hogy a távolkeleti vallások egyik központi eleme, a reinkarnáció okán nincs szükség pokolra. Nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert Naraka éppen ez a hely. Na, jó, nem effektíve pokol, hanem inkább egyfajta alvilág, melyet a hinduizmus, a buddhizmus és a dzsainizmus tanai mind-mind kicsit másként képzelnek el. Esetünkben a hindu megjelenítés a leghelytállóbb, mely egyben a legfragmentáltabb is: négy pokoltól a huszonnyolcig megannyi „bugyra” van a bűnösök számára, attól függően, hogy mi volt legfőbb földi bűnük. Na, ebbe a kulimászba ugrunk be mi is, és járjuk sorra a síkjait, szerelmünk megmentése okán. A hogyanokat és miérteket azonban ne is firtassátok, mert nincs mélyebb sztori, csak pokoli szenvedés, a halál és az újjászületés szinte végtelen körforgása.
Pokoli reinkarnáció
Az első nekifutások során a „trial and error”, magyarul próbálgatásos játékmenet őrli idegeinket, a kitartóbbak az egyes akadályok megismerése után pedig elkezdhetnek a legjobb pontért versenyezni. Ebben nemcsak az idő, hanem a pályán elszórt kristályok összeszedése és a lehető legkevesebb elhalálozás is beleszámít, majd ennek alapján a végén osztályzatot is kapunk (jómagam a B kategóriánál feljebb nem jutottam, de nekem ez is megteszi, „jogosítványból is olyan van” alapon). Akadály pedig lesz bőven, az olyan banális dolgoktól kezdve, mint feneketlen mélység, tüskecsapdák, lövöldöző ellenfelek; az egészen alattomosakig, mint a szobor, ami mocsok gyorsan mozog, ha nem nézünk oda, vagy az érintésre váratlanul elinduló platformok.
Szerencsére nemcsak ugribugri és futkározás alkotja fegyvertárunkat, a falak betörésére és a távoli kapcsolók aktiválására alkalmas fagylövedék mellett a siklás és időlassítás is segíti utunkat. Már amikor, mert egyes ellenfelek immunisak a fagyasztásra, míg egyes területeken egész egyszerűen megfosztanak a képességeink használatától vagy egyéb aljas módokon kínoznak a pályatervezők. A különböző elemeket mindenféle felvezetés nélkül dobják be, majd gyakran hamar, hosszú szakaszokra elfelejtődnek, csak azért, hogy a legváratlanabb szituációkban kerüljenek elő újra.
Mindezek felett még szemet is hunynék, azzal a legyintéssel, hogy nem kezdőknek szánták a játékot, de az irányítás meg nem magyarázott részei miatt kifejezetten frusztráló a kaland. Mire gondolok? Nos, az ugrás attól függően lesz egyre magasabb, minél tovább nyomjuk a szóközt, de ezt semmi nem kommunikálja. Ugyanez igaz a siklásra is, ahol az egér jobb gombjának egyetlen tized másodperccel tovább való nyomvatartása nem is olyan ritkán élet vagy halál kérdése. Persze, három dimenzióban számolni kell a játékos kreativitásával, de egy jó platformer nem a pixelek számolásáról, hanem a precíz irányításról, időzítésről és patikamérlegen adagolt, fokozatosan növekvő kihívásról szól. Ebből az Escape from Naraka egyet teljesít, azt is csak többé-kevésbé.
Nix ugribugri
Sosem szerettem a belső nézetes lövöldékben az ugrálós részeket, és az Escape from Naraka egyetlen ilyen szakasz, a lövöldözés nélkül. Hogy akkor mégis minek jelentkeztem rá, kérditek? Mert vannak jó belsőnézetes platformjátékok: az idei Ghostrunner, az etalon Mirror’s Edge (természetesen az első), vagy akár a nagyon hasonló SEUM: Speedrunners from Hell mindegyikéhez volt szerencsém, és mind jobban sikerült. Cikkünk alanya nagyjából egy szinten említhető a Deadcore vagy a Story About My Uncle kivitelezésével: látványos, vannak egyedi ötletei, de a játék lelkét adó irányításon csúszik el, ahogy a pályadizájn egyes elemeivel sem vagyok elégedett.
Végső soron nem rossz játék az Escape from Naraka, de ennek ellenére csak a műfaj elkötelezett rajongóinak merem ajánlani. Aki most kezdené az ismerkedést a stílussal, annak inkább a fentebb említett címek valamelyikét javasolnám kipróbálásra. Ne legyetek meggondolatlanok, mint én, és inkább hagyjátok ki a hindu pokoljárást.
