Akinek nem lenne ismerős, hogy ki és mi is ez az Eragon, nem kell félnie, pár lelkes rajongó az ismerősei köréből hamar fel fogja világosítani. Egy fiatal amerikai írópalánta által életre keltett fantasy kalandregény indította el az azóta világméreteket öltő őrületet, ami a trilógiának tervezett sorozat első két kötetét övezi. A könyv tartalmaz ugyan konkrét elleséseket olyan klasszikustól, mint a Star Wars és a Gyűrűk Ura, de remekül megállja a helyét, mi tagadás. A filmet még nem láttuk ugyan, viszont tudva azt, hogy a könyv-film-játék láncon végighaladva a nyomtatott változat az etalon, ami után a film már nem képes teljesen visszaadni a történetet, a mozi változatból készült játékadaptáció a törvényszerű „kopás” értelmében csak akkor lehet jó, ha valamennyire elszakad a forgatókönyvtől. Az Eragon nem teszi ezt meg, és egy párját ritkítóan gyenge üsd-vágd nem apád játék képében öltötte fel bitgúnyáját.
Az Eragon a DVD lemezek fénykorában meglepő módon négy CD-n érkezik, amely a reggeli tálcatornát biztosítja majd mindenki olvasója számára. Miután mindent felhelyeztünk a merevlemezünkre és bátran duplát kattintottunk, majd – konzolos átirat lévén – szomorúan elolvastuk a figyelmeztetést, hogy a játékélmény kizárólag joystickkal lehet makulátlan, kezdetét veszi az utazás Alagëisa elnyomástól szenvedő földjén. Sötét idők idején csöppenünk az események tengerébe, amikor is Galbatorix, az éppen ügyeletes rosszcsont tartja rettegésben a jónépet. Nem volt ez mindig így. Réges-régen a sárkánylovagok őrizték a rendet és a békét, ám az alapos diktátor, ki hajdanán szintén a lovagi rend tagja volt, kiirtotta mindet a föld színéről. Főhősünk a címadó Eragon, aki árván, a megélhetésért küzdve szorgosan tengeti mindennapjait egy békés kis faluban. Egy vadászat alkalmával lel egy sárkánytojásra, az ebből kikelő lény és Eragon sorsa összeforr. Az ifjú legény sárkánylovaggá avanzsál, s utolsóként, kiválasztottként a nyakába szakad hazájának minden kínja.
A kiinduló helyzet felvázolása után joggal várhatná el az ember, hogy egy kellően megalapozott háttérrel rendelkező fantasy világ elegendő támpont lesz egy remek kalandjátékhoz. De ez több agymunkát igényelt volna, ami sokaknak büdös, így maradt a klasszikus, „minden filmből kreáljunk egy átlagos hack 'n' slash játékot” formula. Hőseinkkel – mivel kooperatív módban is ránézhetünk a többiek körmére – összesen 16 helyszínt járhatunk be, mely számban az első, oktatópályának számító rész is benne foglaltatik. A kis bevezető szint amúgy meglepő módon hasonlóságot mutat a mi honfoglalásunkkal, ugyanis egy szarvasvadászat során dől el Eragon (a vajákos asszonyok által persze már rég megjövendölt) sorsa. A betanítás során rögtön kiderül, kontroller hiányában bizony tényleg elbaltázott lett az irányítás, ergo erősen szokni kell a szisztémát. A pályák a film hangulatvilágát és cselekményét hűen követik, attól egy pillanatra el nem térve. Az egyes szinteken a szokásos üzletmenet folyik. Mindenütt láthatatlan fal vesz körül, amin így csak a szabadság látszatát keltik a megközelíthetetlen díszletek.
Ebben a kvázi zárt alagútban csőstül rontanak ránk az ellenfelek, akiket csak szanaszét kell vernünk, és már haladhatunk is tovább. Utunkat néhány platformelem is keresztezi, mely a játékmenetet változatosabbá nem, ám életszerűtlenebbé annál inkább teszi. Főként a tó fölé épített falura gondolok, ahol kétlem, hogy a lakosok a stégekhez embermagasságnyi szintet másznak le és ugrálnak vidáman fel onnan hazafelé menet, lépcső használata nélkül. Az unalomig ismert elemeket további sablonokkal igyekeztek színesíteni. Karaktereinknek egy íjjal és egy karddal kell boldogulniuk, s ezek mellé a sárkányt is segítségül hívhatják, persze csak ott, ahol a szájbarágós kék ikonok ezt jelzik nekünk.
Némely szinteken hűséges bestiánk hátára pattanhatunk, mely igen élvezetes lett volna, ha az egész játékra jellemző bűn rossz kamerakezelés nem játszana közre. Operatőrünk makacs és irányíthatatlan, aki a lehető legpocsékabb munkát végzi. Sárkánylovagláskor rossz irányba néz, gyalogszeren közlekedve meg a lehető leglehetetlenebb állásokat találja meg. Frusztráló. Az RPG-elemeket hivatott képviselni a négy felhasználható varázslat, mely kisebb-nagyobb mértékben fejleszthető, de semmi csodára nem kell számítani, egy tűzvarázslat az, ami támadásra használható, a többi pusztán „mozgatásra” alkalmas.
Ezekkel gyakorlatilag mindent elmondtam arról, mit várhatunk az Eragontól. Óriási lehetőséget hagytak kihasználatlanul a fejlesztők, s arra se vették a fáradságot, hogy legalább hosszú legyen ez a kaland, ugyanis az egész kampány pár óra alatt kivégezhető, s a szavatosságon a szintenként elrejtett egy-egy darab sárkánytojás se segít jóformán semmit.
A látványvilág, a prezentálás sem több egy öreg motor járatásánál. Az épp nyugdíj előtt álló konzolokon ez a tálalás még elmegy, ám a nagyfelbontású monitoron már kijönnek a szemet szúró tényezők. A tereptárgyak szögletesek, a háttérben kisfelbontású kép köszönt vissza ránk tapétaként, semmi kiemelkedő effekt - sorolhatnám a végtelenségig, és az összképet tovább rontja az a tény, hogy Xbox 360-ra valamivel szebben tető alá tudták hozni a grafikát.
Értékelhető elemet találni a játékban igen nehéz. Amennyiben úgy tekintünk rá, mint egy hosszú nap utáni könnyed kikapcsolódásra, egy esztelen „jövök, odacsapok és megyek” játékra, melynek nem célja semmiféle átlagon felüli élmény nyújtása, nos ennek a szempontnak tökéletesen megfelelne, de nem ezen az áron. Szomorú tendencia tart már régóta: pusztán egy jól csengő névből próbálnak megélni a kiadók – ennél az Eragon világa fényévekkel többet érdemelt volna.
Az új reménység
Az Eragon a DVD lemezek fénykorában meglepő módon négy CD-n érkezik, amely a reggeli tálcatornát biztosítja majd mindenki olvasója számára. Miután mindent felhelyeztünk a merevlemezünkre és bátran duplát kattintottunk, majd – konzolos átirat lévén – szomorúan elolvastuk a figyelmeztetést, hogy a játékélmény kizárólag joystickkal lehet makulátlan, kezdetét veszi az utazás Alagëisa elnyomástól szenvedő földjén. Sötét idők idején csöppenünk az események tengerébe, amikor is Galbatorix, az éppen ügyeletes rosszcsont tartja rettegésben a jónépet. Nem volt ez mindig így. Réges-régen a sárkánylovagok őrizték a rendet és a békét, ám az alapos diktátor, ki hajdanán szintén a lovagi rend tagja volt, kiirtotta mindet a föld színéről. Főhősünk a címadó Eragon, aki árván, a megélhetésért küzdve szorgosan tengeti mindennapjait egy békés kis faluban. Egy vadászat alkalmával lel egy sárkánytojásra, az ebből kikelő lény és Eragon sorsa összeforr. Az ifjú legény sárkánylovaggá avanzsál, s utolsóként, kiválasztottként a nyakába szakad hazájának minden kínja.
Jó lesz ez úgy…
A kiinduló helyzet felvázolása után joggal várhatná el az ember, hogy egy kellően megalapozott háttérrel rendelkező fantasy világ elegendő támpont lesz egy remek kalandjátékhoz. De ez több agymunkát igényelt volna, ami sokaknak büdös, így maradt a klasszikus, „minden filmből kreáljunk egy átlagos hack 'n' slash játékot” formula. Hőseinkkel – mivel kooperatív módban is ránézhetünk a többiek körmére – összesen 16 helyszínt járhatunk be, mely számban az első, oktatópályának számító rész is benne foglaltatik. A kis bevezető szint amúgy meglepő módon hasonlóságot mutat a mi honfoglalásunkkal, ugyanis egy szarvasvadászat során dől el Eragon (a vajákos asszonyok által persze már rég megjövendölt) sorsa. A betanítás során rögtön kiderül, kontroller hiányában bizony tényleg elbaltázott lett az irányítás, ergo erősen szokni kell a szisztémát. A pályák a film hangulatvilágát és cselekményét hűen követik, attól egy pillanatra el nem térve. Az egyes szinteken a szokásos üzletmenet folyik. Mindenütt láthatatlan fal vesz körül, amin így csak a szabadság látszatát keltik a megközelíthetetlen díszletek.
A kliséhegyen is túl
Ebben a kvázi zárt alagútban csőstül rontanak ránk az ellenfelek, akiket csak szanaszét kell vernünk, és már haladhatunk is tovább. Utunkat néhány platformelem is keresztezi, mely a játékmenetet változatosabbá nem, ám életszerűtlenebbé annál inkább teszi. Főként a tó fölé épített falura gondolok, ahol kétlem, hogy a lakosok a stégekhez embermagasságnyi szintet másznak le és ugrálnak vidáman fel onnan hazafelé menet, lépcső használata nélkül. Az unalomig ismert elemeket további sablonokkal igyekeztek színesíteni. Karaktereinknek egy íjjal és egy karddal kell boldogulniuk, s ezek mellé a sárkányt is segítségül hívhatják, persze csak ott, ahol a szájbarágós kék ikonok ezt jelzik nekünk.
Némely szinteken hűséges bestiánk hátára pattanhatunk, mely igen élvezetes lett volna, ha az egész játékra jellemző bűn rossz kamerakezelés nem játszana közre. Operatőrünk makacs és irányíthatatlan, aki a lehető legpocsékabb munkát végzi. Sárkánylovagláskor rossz irányba néz, gyalogszeren közlekedve meg a lehető leglehetetlenebb állásokat találja meg. Frusztráló. Az RPG-elemeket hivatott képviselni a négy felhasználható varázslat, mely kisebb-nagyobb mértékben fejleszthető, de semmi csodára nem kell számítani, egy tűzvarázslat az, ami támadásra használható, a többi pusztán „mozgatásra” alkalmas.
Ezekkel gyakorlatilag mindent elmondtam arról, mit várhatunk az Eragontól. Óriási lehetőséget hagytak kihasználatlanul a fejlesztők, s arra se vették a fáradságot, hogy legalább hosszú legyen ez a kaland, ugyanis az egész kampány pár óra alatt kivégezhető, s a szavatosságon a szintenként elrejtett egy-egy darab sárkánytojás se segít jóformán semmit.
Se nem szép…
A látványvilág, a prezentálás sem több egy öreg motor járatásánál. Az épp nyugdíj előtt álló konzolokon ez a tálalás még elmegy, ám a nagyfelbontású monitoron már kijönnek a szemet szúró tényezők. A tereptárgyak szögletesek, a háttérben kisfelbontású kép köszönt vissza ránk tapétaként, semmi kiemelkedő effekt - sorolhatnám a végtelenségig, és az összképet tovább rontja az a tény, hogy Xbox 360-ra valamivel szebben tető alá tudták hozni a grafikát.
…se nem jó
Értékelhető elemet találni a játékban igen nehéz. Amennyiben úgy tekintünk rá, mint egy hosszú nap utáni könnyed kikapcsolódásra, egy esztelen „jövök, odacsapok és megyek” játékra, melynek nem célja semmiféle átlagon felüli élmény nyújtása, nos ennek a szempontnak tökéletesen megfelelne, de nem ezen az áron. Szomorú tendencia tart már régóta: pusztán egy jól csengő névből próbálnak megélni a kiadók – ennél az Eragon világa fényévekkel többet érdemelt volna.
