Ki ne emlékezne a zseniális Empire Earth első részére? A 2001-ben megjelent stratégiai játék okos megoldásaival úgyszólván ötvözte a Civilization bonyolultságát a valós idejű stratégiai játékok főképpen reflexen alapuló megoldásaival, az igazán különleges turmix pedig, mit ad isten, bevált: a rengeteg különböző népcsoportot egymásnak eresztő játék nem azért volt érdekes, mert annyira más lett volna, mint a többi, hanem azért, mert a már ezerszer látott ötleteket zseniális módon gondolta újra. A legjobb azonban a korszakos rendszer volt: a bugyuta ősembertől vezethettük át a kiszemelt civilizációt a jövőbe, miközben minden egyes korszakot mi magunk irányítottunk. Komplex, hihetetlenül változatos és izgalmas játék lett a végeredmény, olyan, amelyre a mai napig jó visszagondolni. Szomorú tény, hogy most nem róla, hanem a folytatásáról kell beszélnünk.
Az Empire Earth harmadik része surranópályán csapódott be a szoftverüzletek polcaira: mire rádöbbentünk, hogy készül, már készen is volt. Az rögtön a telepítés után feltűnt, hogy az ígéretek, miszerint mindenben sikerült túlszárnyalni az első részt, már a grafikánál megbuknak: tény, hogy a pályákon most már „nagy felbontású” – azért ne essünk túlzásokba, nevezzük nevén a gyereket: nagyobb, mint az előző részben – textúrák pihennek, valamilyen elvetemült ötlettől vezérelve alátettek egy fizikai motort is, ez azonban mind kevés a szentté avatáshoz. A játék ugyanis mindezektől függetlenül is ronda. Nem azzal van a gond, hogy korszerűtlen – pedig az, a modelleket csak akkor lehet felismerni, ha nagyon jóindulatúak vagyunk, illetve, ha tudjuk, hogy mit akarnak ábrázolni – és még csak nem is azzal, hogy a puritán látvány mellett – hála a fizikai motornak – még szaggat is, hanem azzal, hogy a technikai elmaradottságot nulla designnal támogatták meg. Ha Korea volt a megcélzott piac, én kérek elnézést ezért a bekezdésért, de ha európai gyomor számára próbálták meg emészthetővé tenni, akkor nem bakot, hanem traktort lőttek. Színes, szagos masszák rohangálnak a képernyőn, de olyan tarkabarkán, hogy a WarCraft III képi világa sírva könyöröghet a receptért, ha pedig megkapja, alaposan az agyába vésheti, mi az, amit nem szabad alkalmazni. A leírásokból kiderül, hogy ez cél volt – mármint a rajzfilmes hatás – azonban, hogy maradjunk a témánál, ha ez rajzfilm, akkor a csóri gyerekből minimum transzvesztita lesz, mire felnő. Nem tudom, milyen indíttatás kényszeríti arra a fejlesztőt, hogy az összes, össze nem illő színt belezsúfolja egy játékba, de kezet ráznék vele.
Hanghatások terén sikerült felnőni a vizualitással már igen csak alulra tett elvárásokhoz, verziónkban sűrűn megkavarodtak a hangok, ami mókás lenne – kifejezetten vicces a tank hangon haladó lovas katona – valamilyen kellemes zenével aláfestve, ez utóbbira azonban már nem volt idő: ránézésre valamikor a fejlesztés utolsó stádiumában válhatott világossá, hogy kellene némi muzsika is – nos, azt kell mondanom, az utolsó napokban nem sikerült nagyot alkotni. Természetesen ezek csak külsőségek, ha azonban belegondolunk, hogy ugyanaz a motor dolgozik a szoftver alatt, ami megmozgatta az Obliviont, és kezeli majd a Fallout 3-at is, akkor kijelenthetjük, hogy nagy tehetség kellett ahhoz, hogy mindezt ilyen tragikus formába tudják önteni.
Jó, rendben van, teszi hozzá a tapasztalt teszter, hiszen láttunk mi már ronda és ízléstelen játékot, amit elvitt a hátán a játékélmény. Miután emlékeinkben még aktívan élhet a tényleg fenomenális első rész történelmi kampánysorozata, alaposan koppanunk, amikor felfedezzük, hogy ilyen itt speciel nincs is. Helyette jött a globális dominancia játékmód, amelyben a világ urai lehetünk a HÁROM különböző népcsoport valamelyikének segítségével. Igen, jól olvastátok: az Empire Earth harmadik része nem visszalépés az elsőhöz képest, hanem valósággal megcsúfolása annak. A közép-keleti, a nyugati, valamint a távol-keleti régió egyik képviselőjeként mit is kezdhetnénk magunkkal: el kell foglalnunk a világot. Bár az EA az ilyen „globális térképeket” afféle pluszként csomagolja a játékaihoz (olyanok is...), a Mad Doc úgy döntött, ezt rakja be kampány helyett. Ezzel nincs is gond, a három különböző faj ráadásul tényleg eltérő stratégiát igényel – a poén csak az, hogy ez a hármas szám még akkor is ciki, ha ugyanezt már a konkurens C&C harmadik részénél is elkövették. Ők megtehették, az Empire Earth cím viszont nem akkora, hogy egy ilyen fiaskóval sikereket érjen el. Persze örülnék, ha csak a megfogyatkozott fajválaszték lenne az egyetlen probléma. A korszakok megmaradtak: az őskor, a középkor, a kolonizáció kora, a modernkor, és a jövő áll a rendelkezésünkre, hogy stratégiai tudásunkat tökéletesre csiszoljuk. Persze ez is csak vakítás – nagy stratégiára nincsen szükség, hiszen a program „kő, papír, olló” jellege végig kitart, de olyan szinten, hogy komolyabb gondolkodás sem szükséges hozzá. Az összes pálya megoldása azonos: felkészülsz mindenből nagy tömegben, nekimész az ellenfélnek, és kiválasztod, az aktuális első sor ellen mi ér többet.
Így visszanézve talán egy kicsit szigorú voltam, ezt nézzétek el nekem, mentségemre legyen mondva, nagyon szerettem az első részt. Fura ezt mondani, de a sorozat részről részre butult, és már most rettegek attól, mivé válhat, mire eljön a – valószínűleg már senki által nem várt – negyedik felvonás. Nem azt mondom, hogy játszhatatlan, pusztán azt, hogy öt évvel le van maradva a konkurenciától, az elődeihez képest pedig annyira, hogy közös idővonalra fel sem lehetne rajzolni őket. Kár érte.
Az Empire Earth harmadik része surranópályán csapódott be a szoftverüzletek polcaira: mire rádöbbentünk, hogy készül, már készen is volt. Az rögtön a telepítés után feltűnt, hogy az ígéretek, miszerint mindenben sikerült túlszárnyalni az első részt, már a grafikánál megbuknak: tény, hogy a pályákon most már „nagy felbontású” – azért ne essünk túlzásokba, nevezzük nevén a gyereket: nagyobb, mint az előző részben – textúrák pihennek, valamilyen elvetemült ötlettől vezérelve alátettek egy fizikai motort is, ez azonban mind kevés a szentté avatáshoz. A játék ugyanis mindezektől függetlenül is ronda. Nem azzal van a gond, hogy korszerűtlen – pedig az, a modelleket csak akkor lehet felismerni, ha nagyon jóindulatúak vagyunk, illetve, ha tudjuk, hogy mit akarnak ábrázolni – és még csak nem is azzal, hogy a puritán látvány mellett – hála a fizikai motornak – még szaggat is, hanem azzal, hogy a technikai elmaradottságot nulla designnal támogatták meg. Ha Korea volt a megcélzott piac, én kérek elnézést ezért a bekezdésért, de ha európai gyomor számára próbálták meg emészthetővé tenni, akkor nem bakot, hanem traktort lőttek. Színes, szagos masszák rohangálnak a képernyőn, de olyan tarkabarkán, hogy a WarCraft III képi világa sírva könyöröghet a receptért, ha pedig megkapja, alaposan az agyába vésheti, mi az, amit nem szabad alkalmazni. A leírásokból kiderül, hogy ez cél volt – mármint a rajzfilmes hatás – azonban, hogy maradjunk a témánál, ha ez rajzfilm, akkor a csóri gyerekből minimum transzvesztita lesz, mire felnő. Nem tudom, milyen indíttatás kényszeríti arra a fejlesztőt, hogy az összes, össze nem illő színt belezsúfolja egy játékba, de kezet ráznék vele.
Hanghatások terén sikerült felnőni a vizualitással már igen csak alulra tett elvárásokhoz, verziónkban sűrűn megkavarodtak a hangok, ami mókás lenne – kifejezetten vicces a tank hangon haladó lovas katona – valamilyen kellemes zenével aláfestve, ez utóbbira azonban már nem volt idő: ránézésre valamikor a fejlesztés utolsó stádiumában válhatott világossá, hogy kellene némi muzsika is – nos, azt kell mondanom, az utolsó napokban nem sikerült nagyot alkotni. Természetesen ezek csak külsőségek, ha azonban belegondolunk, hogy ugyanaz a motor dolgozik a szoftver alatt, ami megmozgatta az Obliviont, és kezeli majd a Fallout 3-at is, akkor kijelenthetjük, hogy nagy tehetség kellett ahhoz, hogy mindezt ilyen tragikus formába tudják önteni.
Jó, rendben van, teszi hozzá a tapasztalt teszter, hiszen láttunk mi már ronda és ízléstelen játékot, amit elvitt a hátán a játékélmény. Miután emlékeinkben még aktívan élhet a tényleg fenomenális első rész történelmi kampánysorozata, alaposan koppanunk, amikor felfedezzük, hogy ilyen itt speciel nincs is. Helyette jött a globális dominancia játékmód, amelyben a világ urai lehetünk a HÁROM különböző népcsoport valamelyikének segítségével. Igen, jól olvastátok: az Empire Earth harmadik része nem visszalépés az elsőhöz képest, hanem valósággal megcsúfolása annak. A közép-keleti, a nyugati, valamint a távol-keleti régió egyik képviselőjeként mit is kezdhetnénk magunkkal: el kell foglalnunk a világot. Bár az EA az ilyen „globális térképeket” afféle pluszként csomagolja a játékaihoz (olyanok is...), a Mad Doc úgy döntött, ezt rakja be kampány helyett. Ezzel nincs is gond, a három különböző faj ráadásul tényleg eltérő stratégiát igényel – a poén csak az, hogy ez a hármas szám még akkor is ciki, ha ugyanezt már a konkurens C&C harmadik részénél is elkövették. Ők megtehették, az Empire Earth cím viszont nem akkora, hogy egy ilyen fiaskóval sikereket érjen el. Persze örülnék, ha csak a megfogyatkozott fajválaszték lenne az egyetlen probléma. A korszakok megmaradtak: az őskor, a középkor, a kolonizáció kora, a modernkor, és a jövő áll a rendelkezésünkre, hogy stratégiai tudásunkat tökéletesre csiszoljuk. Persze ez is csak vakítás – nagy stratégiára nincsen szükség, hiszen a program „kő, papír, olló” jellege végig kitart, de olyan szinten, hogy komolyabb gondolkodás sem szükséges hozzá. Az összes pálya megoldása azonos: felkészülsz mindenből nagy tömegben, nekimész az ellenfélnek, és kiválasztod, az aktuális első sor ellen mi ér többet.
Így visszanézve talán egy kicsit szigorú voltam, ezt nézzétek el nekem, mentségemre legyen mondva, nagyon szerettem az első részt. Fura ezt mondani, de a sorozat részről részre butult, és már most rettegek attól, mivé válhat, mire eljön a – valószínűleg már senki által nem várt – negyedik felvonás. Nem azt mondom, hogy játszhatatlan, pusztán azt, hogy öt évvel le van maradva a konkurenciától, az elődeihez képest pedig annyira, hogy közös idővonalra fel sem lehetne rajzolni őket. Kár érte.
