Egy 1977-es születésű hamburgi fiatalember, Jan Müller-Michaelis (alias Poki) szülővárosa híres tudományegyetemének számítógépes média szakán 2005-ben, „A számítógépes játék, mint nem lineáris média” című diplomamunkája tárgyául egymaga nekiállt egy kalandcím elkészítésének. Ő maga írta, rajzolta, animálta, programozta, „zenélte” az egészet, és sikerült is elérnie vele kitűzött célját. Aztán 2007-ben Carsten Fichtelmann nevű barátjával megalapította a Daedelic Entertainment stúdiót, és kipofozták, majd piacra dobták a szóban forgó játékot – ez volt az Edna & Harvey: The Breakout, amely egyből reflektorfénybe állította a csapatot, akik azóta rendesen belebetonozták magukat a kalandműfajba, hiszen olyan címeket köszönhetünk nekik, mint a Whispered World, a New Beginning, vagy a 2010/10-es számunkban tesztelt Chains of Satinav és Deponia.

Az Edna & Harvey szerethető, kellemes játék volt, bár a mai kor embere számára nehezen szokható a korai LucasArts-érát meghatározó, klasszikus point and click irányítás (a játékosnak ki kell választania a megfelelő szöveges parancsot az interfészről, majd a képernyőről az objektumot, amin/amivel végre akarja hajtani azt), ám a nagyobb gond az volt, hogy bő három évbe telt, mire sikerült elkészíteni a nemzetközi verziót, és a gyenge lokalizáció, plusz pár buta hiba alaposan lehúzta az egyébként valóban remek kalandcímet. Épp emiatt valószínűleg kevés olvasónknak volt hozzá szerencséje – meg kell azonban nyugtatnom őket, hogy ez a játék afféle mellékág, nem szükséges ismerni hozzá az elődöt, bár találkozunk pár visszautalással, régi ismerőssel, de mondom, önmagában is élvezhető a portéka.  

Elzárda

A Harvey's New Eyes főhőse tehát egy új karakter, Lilli, aki egy zárdaiskolában nevelkedik, és finoman szólva is meglehetősen különös teremtés. Igaz, nézőpont kérdése, hogy a kislány nem teljesen komplett-e, vagy a világ körülötte, minthogy az sem fog kiderülni, hogy néma-e a szentem, vagy csak mindenki a szavába vág, lévén egy-egy nyögés, szótag hagyja el csak az ajkait, bár a párbeszédek így is folynak, persze erősen egyoldalúan, szinte monológ jelleggel. Mindez egészen sajátos atmoszférát teremt, ugyanis nincs hagyományos értelemben vett dialógusrendszer, a feltehető kérdések a lépernyőre kiírt mondatok helyett ikonok formájában jelennek meg. Hősnőnk sajátos természete miatt a fejlesztők egészen zseniális módját választották a történetszövésnek: a Bastionhoz hasonlóan „felfogadtak” egy narrátort, aki folyamatosan kommentálja cselekedeteinket, ám nem azt mondja, amit a képernyőn látunk, hanem amit Lilli az ő meglehetősen egyedi nézőpontjából megél; mindez olyan hangulatot teremt, amivel ritkán találkozunk manapság. Igazi varázslat ez, ráadásul a végtelenségig morbid – sajnálatos módon utóbbi aspektust nem fejthetem ki anélkül, hogy le ne lőnék pár poént; már csak ezért is megéri leülni a játék elé, és átadni magatokat e meglehetősen szürreális mesemondásnak.

Persze aki ismeri az alapművet, tudja, hogy a szürrealizmus nem áll távol tőle, hiszen akár úgyis elmesélhettük volna annak sztoriját, hogy Ednát jogtalanul zárták diliházba – ha nem lett volna a kezében Harvey, a beszélgetőtársa... Ebben a játékban ők is felbukkannak, ráadásul kulcsszerepben, és bár Ednával keveset találkozunk (bár fontos helyzetekben), a plüssfigura, ahogy azt a cím is sejteti, főszereplővé lép elé. Az első fejezet végén ugyanis felbukkan a jó öreg Dr. Marcel, ama bizonyos elmeorvos, aki a kék nyuszkából egy, a gyermekek hipnotizálására alkalmas babát készített, amivel sikeresen blokkolja is Lilli bizonyos képességeit, aki így nem hazudhat, nem mehet veszélyes helyekre, nem használhat tüzet vagy épp éles dolgokat. Itt jön képbe a játék igazi csavarja: ahhoz, hogy ezeket feloldjuk, le kell győznünk az egyes tiltások démonait a maguk eszközével (azaz saját magukkal kimondatni, hogy a tűz vagy egy füllentés adott esetben hasznos lehet) egy alternatív, ugyancsak elvont dimenzióban – sőt a valóság és eme álomvilág között némi átjárás is van, ami a továbblépés kulcsát jelenti bizonyos esetekben. A mechanizmus ezen eleme egészen kimagasló módon van összerakva, ráadásul változatos feladatokat is kapunk, a végső csata például, ami egy körökre osztott stratégiai táblás játék (!), mindenképp az amúgy is kiváló kaland egyik csúcspontja.  

Mindennapi démonaink

Hozzá kell tennem a fentiekhez, hogy a dolog nem szeplőtelen. A fent már emlegetett Daedelic-tesztekben felhánytorgatott „de” itt is jelen van, több helyen is megbicsaklik a logika, és itt nemcsak a műfajt kísér(t)ő erőltetett megoldásokra gondolok, amitől néha a legszelídebb kalandor is lefejeli a monitort, hanem például az első nagyobb logikai feladványra, amelyet sehogy se tudtam összerakni, és szégyenszemre rá kellett böknöm az automatikus teljesítés gombjára (bár lehet, hogy Pokiék nem véletlenül implementálják ezeket játékaikba...). Ezen még mindenképp van mit csiszolniuk a srácoknak, minden más azonban nagyon rendben van, és nemcsak a narratíva, hanem a látvány is. A stúdió eddigi alkotásai is dicsérhetők voltak ezen a téren, ráadásul ugye két stílusban is otthon vannak, az egyik a fantasy-történeteket kísérő, gazdag színvilágú, már-már barokkos látvány (Whispered World, Satinav), a másik a rajzfilmszerű, inkább karikírozott megjelenés, amilyen a Depona és az Edna is volt. Ez a cím az utóbbi kategóriába sorolható, de olyannyira kimunkált, átgondolt, végletekig csiszolt, hogy újból csak a „zseniális” jelzőt tudom ráaggatni, és ismét csak azt tudom mondani, ezt mindenkinek látnia kell. Paradox módon mindezzel ráadásul még egy amúgy nehezen védhető tervezői döntést is sikerült a srácoknak „legalizálniuk”: miután legyőztük a démont, ahhoz, hogy használhassunk egy, korábban tiltott dolgot, be kell azt kapcsolnunk az interfészen (egyszerre csak egy ilyen lehet aktív), és ha nem teszed meg, azonnal fejedre koppint a játék. És bár sokadik alkalommal átélve akár idegesítőnek is nevezhetném a dolgot, ám ennek megoldása mégis elfeledteti az apró bosszankodást: ilyenkor ugyanis a leglehetetlenebb helyeken is besétál a képbe a morcos képű Harvey, és fejedre olvassa a bűnöd, ami annyira abszurd és végletekig vicces, hogy tényleg megbocsátod a fejlesztőknek az apró tüskét.  

Vastaps

Az alapjátékot ismerőknek külön bónusz, hogy az utolsó fejezetben visszatérünk a jó öreg elmegyógyintézetbe, és találkozhatunk a régi ismerősökkel, ráadásul kicsinosítva: itt lesz Mr. Frock, Beeman, Adrian „király”, Peter, Petra és a stúdió mára ikonikussá vált hőse, Droggeljug is, s mondanom se kell: most is megkapjuk a szokásos, hozzá kapcsolódó achievementet. Ezekből is van egyébként egy híján másfél tucat, közte pár igen aljas, és a játékidő első nekifutásra (persze nem utolsósorban az említett logikai botlások és a meglehetősen sok mászkálás miatt) eléri a manapság korrektnek mondható tíz órát. Sőt, akárcsak az előd esetében, itt is kapunk két befejezést; igaz, ez sem olyan nagy durranás, de ugyancsak morbid, ami tökéletesen lezárja a történetet – emiatt nem marad tehát bennünk hiányérzet, és mint említettem, a nehézségeket, butaságokat sem érezzük frusztrálónak, annyira szerethető ez a fekete humorral bőven átitatott, nagyszerű köntösbe öltöztetett kalandjáték. A Harvey's New Eye, ahogy a bevezetőben írtam, véleményem szerint a Daedalic eddigi legjobb címe, és minden hibája ellenére a műfaj egyik kiemelkedő darabja, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek.