A „régen minden jobb volt” nevű vonatra gyakran mi is felülünk, pedig elég lenne csak újra kipróbálnunk az emlékeinkben még parádésan kinéző, fergeteges játékélménnyel kecsegtető játékokat, és máris más színben látnánk a világot. Akárhogy is igyekszünk gondolatainkban mindent megszépíteni, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az idő múlásával igenis fejlődik ez az ipar, amit nemcsak az új technológiáknak köszönhetünk, hanem játékmechanikai, fejlesztési ötleteknek. Manapság már nem tudnának a játékosok olyan kihívásokat, olyan nehézségeket könnyen megemészteni, mint ami egy Baldur’s Gate-ben vagy egy Dungeon Keeper 2-ben várt ránk. Azok az idők elmúltak, amikor vért kellett izzadni egy-egy végigjátszásért.
GONOSZNAK LENNI JÓ
Ezeket a pillanatokat, a régmúlt, letűnt korok játékait gyakran visszasírjuk, amit a filmkészítők és a játékfejlesztők is meghallanak, végül elkészítik azokat a felújított újragondolásokat, mint amilyen tesztünk alanya, a Dungeons 2 is. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy ez a játék erős koppintása a Bullfrog 1999-es Dungeon Keeper 2-jének, ami a huszadik század egyik leghangulatosabb, legérdekesebb alkotása volt. A játékban egy földalatti katakomba gonosz urát alakítjuk, akinek hatalma és ereje ugyan óriási, ám saját maga nem képes fizikai kapcsolatot teremteni környezetével, ezért aztán csak trónterméből, elméjével irányítja alattvalóit. Ez úgy működik, hogy a játékos kap egy hatalmas kezet, ami lényegében az egérmutató. Ezzel kijelölhetünk falakat, amit lebontásra ítélünk, és az így kitakarított területekre különféle szobákat állíthatunk fel. Az első lépés természetesen a pénzéhes alattvalók zsebének megtömése lesz, ezért aztán fel kell húznunk egy kincstárat, aztán jöhet a kocsma, majd a különféle kiképzőhelységek, és így tovább. Egy idő után természetesen megjelennek a katakombánkban a csúnya lovagok és kalandorok is, akiket csapdákkal és seregeinkkel kiebrudalhatunk világunkból – lényegében ebből áll Peter Molyneux híres alkotása, a Dungeon Keeper 2.
Ezt a receptet dolgozta és turbózta fel most a Realmforge Studios, melynek szakijai lényegében fogták az egész Bullfrog-játékot, tehát a pár sorral fentebb említett játékelemeket, majd megtoldották azokat pár érdekes újdonsággal, végül kiadták újra, hátha valaki ráharap majd. Hogy érdemes e belekóstolni, az már egy kicsit összetettebb kérdés ahhoz, hogy gyorsan megválaszoljuk, de azt már cikkünk elején leszögezhetjük, hogy a Dungeons 2 nem rossz játék. Nem rossz, de ezt leginkább annak köszönheti, hogy az eredeti mű igazi kuriózumnak számított. Egy fantasztikus, minden ízében tökéletes stratégiai játéknak, amit készítői képesek volt annak ellenére sikerre vinni, hogy gyakorlatilag egy negatív hőst állított a középpontba. Az már igazából mellékes, hogy a DK2 játéknak sem volt utolsó.
UTÁLJUK A TÜNDÉKET, A TÖRPÉKET, AZ EMBEREKET. IS.
A Dungeons 2-ben tehát egy gonosz hadurat alakítunk, akivel katakombánkból kiindulva kell elpusztítanunk az életünkre törő gonosz lovagokat, törpéket, tündéket és unikornisokat. A program egyik legnagyobb újítása az 1999-es alapműhöz képest, hogy itt már nem egy síkban, hanem rögtön kettőben (vagy akár többen) játszódnak az események, így a főhadiszálláson kiképzett csatlósainkat felküldhetjük a zöldellő felszínre, hogy elpusztítsák az ott lakó embereket, kiirtsák falvaikat, leöljék állataikat. Csupa móka és kacagás, higgyétek el! Egyébként tényleg az, mivel a játék igyekszik folyamatosan humorral tölteni meg minden percét a látottaknak, s ebben egy rendkívül vicces narrátor lesz a segítségére. A mesélő szinte megállás nélkül kommentálja az eseményeket, ami még 5-6 óra után sem válik túlságosan ismétlődővé, unalmassá. Sőt, mondhatni ez a fajta humor a játék egyik legnagyobb erőssége, már amennyiben persze nem állunk hadilábon az angollal, ami értelemszerűen elengedhetetlen a poénok célba éréséhez.
A több szinten zajló események rendkívül szórakoztatóak és érdekesek, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik elérhetővé számunkra a játék által kínált lehetőségek széles választéka. Eleinte csak egy-két apró feladatért kell felugranunk a felszínre, később pedig egyre fontosabb szerep jut a fenti lézengésnek, miközben a föld alatt egyre több egység lesi minden mozdulatunkat. Megnyílnak számunkra az új helységek, mint amilyen a kórház, az őrszoba, vagy később az aréna. Lehetőségünk lesz goblinok toborzásával csapdákat és ajtókat kifejleszteni, majd elhelyezni azokat a katakomba szűk folyosóin, megjelennek a nagák, akik manakristályokból varázslatokat hoznak az arzenálunkba, és így tovább. Végül a Dungeons 2 már-már olyan szinten összetetté, olyan bonyolulttá és átláthatatlanná válik, hogy szinte csak kapkodjuk a fejünket, hogy mit is kellene csinálni és hol.
A BŰN NEM KIFIZETŐDŐ
Ez persze nem lenne olyan hatalmas probléma, ha mindeközben az irányítás és a kezelhetőség a toppon lenne, de sajnos nem így van. A Dungeons 2 legnagyobb hibái itt mutatkoznak meg, ugyanis egész egyszerűen a készítők által pluszként megálmodott elemek nem lettek olyan szinten kidolgozva, hogy azok 100%-ban élvezhetők legyenek. Először is a játék tempója helyenként rettentő lassú és unalmas, ami a modern játékosok számára az egészet nagyon nehezen emészthetővé teszi. Emellett az irányítással sincs igazán minden rendben. A felszínen például teljesen másfajta kontrollséma fogad minket, mint a föld alatt. Itt már nem maguktól, önálló gondolkodást követve mozognak a lények, hanem a stratégiai játékokból ismert módszerre kell váltanunk, tehát minden egyes egységet nekünk kell abajgatni. Ez pedig néha nagyon zavaró, a földalatti rendszer után sokszor nehezen tudunk csak alkalmazkodni hozzá. A készítők egyszerűen összekevertek két különböző stílust, aztán azt hitték, hogy ez működni is fog. Ám hiába szereti az ember a gulyáslevest és a palacsintát, ha a kettőt összeöntjük, már nem biztos, hogy olyan étvággyal fogjuk falni a végeredményt. Az irányítás nehézségeire a legjobb példa az egységek kiválasztása. Ahhoz, hogy felküldjünk csatlósokat a felszínre, egyenként kell összefogdosunk őket a kéz segítségével úgy, hogy megkeressük őket. Nincs egy gomb, amivel kiadhatunk egy parancsot, hogy az összes katonánk menjen fel a lépcsőn a felszínre, vagy álljanak sorfalat a támadó katonák elé, esetleg a képernyő tetején lévő menüre kattintva rögtön megfoghatnánk őket. Miközben egyre sokasodnak a játékban lévő feladatok, úgy válnak ezek az apróságnak tűnő bosszúságok frusztrálóbbá, felesleges szenvedéssé.
Mindezek ellenére a fenti panaszáradat nem azt jelenti, hogy a Dungeons 2 rossz játék lenne, csak épp néhol látszik rajta, hogy a készítőknek fogalmuk sem volt arról, hogyan lehetne egyes elemeket a felhasználók számára még kényelmesebbé, modernebbé varázsolni. Bár fentebb már említettem, hogy milyen sokoldalú, összetett a játék, elég csak pár példát felhozni arra, hogy mennyire sok plusszal toldották meg az eredeti alapötletet a Realforge dolgozói. Csatlósaink például nem csupán eldobható kellékek, hanem értékes tagjai a csapatunknak, akiket meg kell becsülnünk. Mindegyik megszerzett lényünk egyedi nevet kap, tapasztalati pontot szerez, szintet lép, és akár különleges képességekre is szert tehet (regeneráció, pontosabb támadások, stb). Sőt, amennyiben leverünk egy nehezebb ellenfelet, akkor titulusokat is rájuk aggathatunk, mint a „medveölő” vagy a „csillámpónit lószalámivá alakító”. Ha elhaláloznának, akkor azt is megtehetjük, hogy visszacipeljük őket a kórházainkba, ahol felgyógyulnak, és ismét bevethetővé válnak. Fejleszthetjük a szobákat, a csapdákat, és ezt a szintű összetettséget nem igazán illendő felróni a játék rovására. Ezek igenis jó dolgok. Még akkor is, ha a sok újdonság láttán néha úgy érezzük, hogy elveszünk a lehetőségek sokaságában. Ez viszont ne tántorítson el titeket attól, hogy kipróbáljátok a Dungeons 2-t!
