A Dungeonlandet akár három jelzővel is körülírhatnánk, s ezzel kész is lenne a teszt. Szórakoztató, vicces, és ami a legfontosabb: piszok nehéz. A program ezen három tulajdonsága már önmagában elég lenne ahhoz, hogy rajongók tízezreit gyűjtse maga köré, hiszen jól tudjuk, hogy mindig létezett egy olyan elit rétege a játékosoknak, akik imádnak megizzadni egy-egy programban. Számukra nincs lehetetlen, szeretik a kihívásokat, s örömmel mennek vissza ugyanarra a checkpointra harminckettedszer is. De valami oknál fogva a játék nem túl népszerű. Valami hiányzik belőle, ami miatt piedesztálra emelhetnénk. Vagy csak a körítéssel van baj? Lássuk, milyennek találtuk mi a Dungeonlandet!
Babapiskóta baconnel
A Dungeonlandet nem igazán tudnánk mihez hasonlítani. Stílusában talán a Diablo 3-hoz áll legközelebb, hiszen egy izometrikus nézetből játszható hack ’n’ slashről van szó, de igazából annyira hasonlít a két program egymásra, mint a Call of Duty és a Skyrim. A játékban a három elérhető szereplő egyikének a bőrébe bújhatunk bele, aztán a választott hőssel egy több szintből álló pályán kell átverekednünk magunkat. Van egy túlsúlyos varázsló, aki távolsági harcot vív, egy zsivány, aki gyors és kiváló sebzésosztó, valamint egy harcos, aki nem fél belevetni magát a szörnyek sűrűjébe.
És most jön a legfontosabb információ: a Dungeonland egy kifejezetten kooperatív játékra épülő program, amiben kiváló csapatmunkára és ügyességre lesz szükség ahhoz, hogy hőseinket győzelemre vezessük. Akinek a kitartás, a nyugodt magatartás és a jó helyzetfelismerés nem erőssége, talán jobb, ha messzire elkerüli a játékot, hiszen ezek hiányában bárki hamar az agyvérzés állapotába kerülhet. A Dungeonland ugyanis nehéz. Piszok nehéz. A legkönnyebb fokozatát is hardnál kezdhetjük, amit aztán két fokozattal feljebb tolhatunk, valamint ezen felül még extra kihívásokat is pakolhatunk bele. Elsőre talán nem látszik rajta, hogy kedves, pillangóktól és méhecskéktől hemzsegő pofikája alatt egy pengefogú, rusnya, bohócfejű vérzombi lapul, de higgyétek el, ez a játék nem az, aminek látszik. Személy szerint engem nagyon felkészületlenül ért, hogy nem úgy kell játszani vele, mint ahogy azt a mai játékokban megszoktam, szóval miután az első oktatópályát sem tudtam háromszori újrakezdés nélkül befejezni, ki-kibukott belőlem pár oda nem illő szó, melyek elég bizarrul hangozhattak annak fényében, hogy a monitoromon csak óriáspáncélba bújt tehénszörnyek és aranyos varázslómanók látszottak.
Na igen, a Dungeonlandet másképp kell játszani, mint a hagyományos videojátékokat. Először is kooperatív játékról van szó, tehát fontos, hogy ne botokkal, azaz számítógép által vezérelt társakkal, hanem inkább hús-vér emberekkel együtt vágjunk bele, akik nem állnak bele szándékosan a földön szétterülő savtócsákba, és tudják, mikor érdemes visszavonulót fújni. Persze megpróbálhatjuk egyedül is, sőt, a játék végeredményben játszható így is, csak épp hiányozni fog belőle az a pikáns hozzávaló, amitől igazán jó ízt kap az egész.
Szedjé’ má’ föl!
A Dungeonland játékmenete nem túl összetett, de annál szórakoztatóbb. Adott egy pálya, amelynek el kell jutnunk egyik pontjából a másikba. Természetesen a két pont között rengeteg ellenféllel találkozhatunk, akik egészen addig ömlenek a nyakunkba, amíg ki nem iktatjuk a születésük gócpontjait. A pályák végén általában egy főgonosz várja a kalandorokat, akit elég nehéz addig legyűrni, amíg nem ismerjük a képességeit, de ha sikerül, hasonló euforikus érzésben lesz majd részünk, mint amikor a Lich Kinget legyőztük a World of Warcraftban. Anya, ugye veszed?
A csapat három tagjának összesen (tehát nem mindenkinek egyenként) négy élete van. Ha valakinek elfogy az életereje, akkor az illető a földre kerül, a többi játékosnak pedig innentől kezdve 10 másodperce lesz arra, hogy felszedje őt. Ha ez nem sikerül, a halott játékos ugyan visszakerül a pályára, de ugrik egy élet a közösből, tehát lehet utálni őt. Ha minden életünk elfogy, kezdhetjük elölről az egészet. Minden karakternek eltérő tulajdonságai, képességei vannak, valamint különleges perkek is segítségükre lehetnek az életben maradáshoz, melyeket a játék üzletében vásárolhatunk meg magunknak a pályákon összegyűjtött aranypénzekből. Jó pár képességet találhatunk itt, valamint különféle ruhákat és izgalmasnak tűnő fegyvereket is akaszthatunk hőseinkre, bár fontos megjegyezni, hogy ez utóbbiak nem befolyásolják hőseink képességeit. Hiába veszünk például egy jónak hangzó varázspálcát, aminek a végén egy Zipper öngyújtó van, varázslónk semmivel sem fog komolyabb tűzfalat kiköpni magából, mint azelőtt. Kivéve, ha teljesen új kasztokat vásárolunk, de ez már kicsit bonyolult, és talán felesleges információ is. A lényeg, hogy nincs loot, nincs szintlépés vagy skill-rendszer, csupán az arany utáni hajsza, amiből vásárolhatunk.
Amikor már nem a nehézség miatt szívsz
Viszont a Dungeonland közel sem tökéletes, mondhatni több sebből is vérzik. Az első ilyen az irányítás, ami kifejezetten konzolosra sikeredett. PC-s játékosoknak előre szólunk, hogy billentyűvel és egérrel ugyan megpróbálkozhatnak a programmal, de erősen javasoljuk, hogy inkább szerezzenek be egy kontrollert hozzá, ha a helyenként frusztráló nehézségek mellé nem akarunk még egy felesleges gondot a nyakunkba. Ugyanis billentyűzettel csak 8 irányba mozoghatunk, képességeink nem igazán esnek kézre, még ha igazi WASD veteránnak is számítunk, akkor sem leszünk olyan ügyesek és pontosak, mint analóg vezérlővel felszerelt társaink. A másik seb, amiből vérzik a Dungeonland, az a bugok halmaza. Még a legújabb patch érkezése után is többször előfordult velünk, hogy a mesterséges intelligencia úgy helyezte el az ellenfeleket, hogy képtelenség volt elérni őket, így nem lehetett továbbjutni, illetve konkrétan fizikai fájdalmat okozott annak a látványa, ahogy a MI által irányított társaink bénáznak. Végezetül pedig elég szomorú, hogy ilyen kevés pálya található a játékban. Mindössze három nagyobb területet kapunk, de öröm az ürömben, hogy hamarosan újabb térkép érkezésére számíthatunk.
És akkor elétek ugrott egy vörös sárkány!
Nem beszéltem még a játék egyik legnagyobb királyságáról, a Dungeon Maestro játékmódról, ami lényegében a legjobb dolog a Dungeonlandban. Itt arról van szó, hogy a három játékos mellé bekerül egy negyedik is, ő lesz DM, azaz a mesélő (szerepjáték kedvelők számára ismerősen hangozhat e titulus). A DM dolga az, hogy kinyírja, idegileg kikészítse, felmorzsolja, megsemmisítse, akarom mondani, izgalmas játékélménnyel ajándékozza meg katakombájának kincséhes kalandorait. Ehhez elsőként egy saját, szörnyekből és különleges képességekből álló paklit kell összeállítania, melyek közt olyan huncutságok lapulhatnak, mint a láthatatlan aknák, a savköpő totemek, vagy a kincses ládának álcázott csapdák satöbbi. Ha a paklija kész, indulhat a játék, s elkezdhet borsot törni a többiek orra alá. Célja, hogy a hősök ne érjék el a pálya végét, ahol a DM irányítása alá veszi a főellenfelet, s azzal igyekszik megszabadítani a kalandorokat a földi élet poklaitól. Új DM kártyákat ugyanabból az aranyból vásárolhatunk magunknak, mint mondjuk felszerelést és karakterképességeket, ami még inkább kitolja a játék élettartamát.
Nem fog fájni
Annak ellenére, hogy a Dungeonland nehéz, kicsit bugos, és kevés pályát tartalmaz, 2013 januárjának egyik legnagyobb meglepetése volt a számunkra, ami egy ilyen elsőjátékos brazil stúdiótól igazán meglepő. Ha szereted a kihívást, vagy van pár haverod, akik épp valami új kooperatív cuccot szeretnének kipróbálni veled, vess egy pillantást rá, s próbáld ki! Nem fogod megbánni.
