DuckTales Remastered teszt

Van egy kis szeglet a szívemben, amit régi NES játékok emlékei laknak be – ezek közül is egyik legkedvesebb számomra az 1989-ben kiadott nagy sikerű DuckTales, mely saját korában annyira kiemelkedő játékélményt nyújtott, hogy még ma is emlegetjük. Gyermeteg izgatottsággal nyomtam hát meg a Start gombot, őszintén reménykedve abban, hogy nem okoz csalódást a ráncfelvarrás. Bár rendkívül jól szórakoztam, be kell vallanom: a Wayforward valójában nem csinált mást, mint az eredeti külsőt csinosította, és a játék ma már gyengébbnek számító pontjait kicsit átalakította. Ezen okból a Remasteredről alkotott vélemények nagyon megoszlanak – sokak szerint ez ma már így kevés, másoknak pedig már maga a cím is elégedettséget okoz.

Csőrre töltve

Dióhéjban az újoncoknak: a játékban Dagobert McCsipként kerekedünk fel kincses térképpel a kezünkben, hogy ritka ereklyéket gyűjtsünk össze a világ egzotikus tájairól, legyen az a Himalája, Erdély, vagy akár a Hold. Az irányítás olyan egyszerű és nagyszerű, mint hajdanán, sétapálcával törhetünk-zúzhatunk, és azon pogózva kell ráugrani az ellenségek kobakjára. Akinek ezzel nem mondtam újat, azoknak minden bizonnyal ismerősek lesznek a klasszikust másoló pályák is, hiszen alapjaiban a Remastered hű maradt az eredeti címhez – ezen kár is lett volna változtatni, hiszen annak idején pont így szerettük meg a játékot.

Ám a fejlesztők igyekeztek pár vonást a mai kor igényeihez igazítani, hiszen ezúttal sokkal több felszedhető tartalommal találkozhatunk. Annak idején villámgyorsan végigsuhanhattunk az egyes etapokon, most viszont minden szegletbe ajánlott benézni, sőt, sokszor rá leszünk kényszerítve a keresgélésre. Az Amazonas fejezetében például nyolc ősi tallért kell begyűjtenünk a továbbjutáshoz; szerencsére a megszerzendő tárgyakat mindig megnézhetjük a Szünet képernyőn, sőt, térképet is kapunk segítségül. Az útközben szerzett extra gyémántokat ezúttal koncepciórajzokra, zenékre és portrékra válthatjuk be, továbbá 20 achievement várja, hogy feloldjuk őket.

A játékmenet első komolyabb újdonsága egy oktatópálya, aminek a végén eljutunk a régi DuckTalesben szereplő irányítópulthoz, és ott tetszőleges sorrendben választhatjuk ki öt helyszín közül a következő állomást. Természetesen mindegyikhez dukál egy-egy főellenség – ők is vadiúj mozdulatokkal gazdagodtak, ezzel szabva át a boss-harcokat nagyobb kihívást nyújtó menetekké. Emellett a játék fináléja egy eddig nem látott, teljesen új (és szó szerint izzasztó), lávás témájú pályára költözött.

Pénz és sárm

Ami a vizuális vérfrissítést illeti: a csapat rengeteg színnel, hanggal és élettel töltötte meg a Kacsamesék világát, ezzel nem mindennapi élményt biztosítva a régi rajongók számára. Az emlékeinkben már csak pixelhalmazként felsejlő pályák hátterei jobban festenek, mint valaha, és a karakterek is hihetetlenül bájosra sikeredtek. Sokat dob a hangulaton a szinkron és a rengeteg bejátszás, ami nem véletlen, hiszen a figurákat a rajzfilmsorozat eredeti szinkronszínészei szólaltatják meg.  Az aláfestő zenékben a modern hangzást keverték a jól ismert dallamokkal, ami hamar előcsalja a régi érzéseket. Elég felcsendülnie a főcímdalnak, hogy extázisba essünk, és eszünkbe jussanak a sorok, amiket gyerekfejjel még fel sem fogtunk: „Lézerdzset és éróplán!”

Jár a szája, mint a kacsa…

Az eredeti verzió soványka narratíváját most kamatostul pótolták az alkotók, számos extra jelenettel dúsították fel a játékmenetet – sőt egy kicsit talán túlzásba is estek. A legzavaróbbá akkor válik a dolog, mikor tárgyakat kell összegyűjtenünk (például a már említett Amazonas pályán), és rövid időn belül nyolcszor kell végignéznünk, ahogyan Dagobert megbűvölve vágja zsebre a zsákmányt. A kacsaúrnak később is mindig akad valamilyen sürgős közlendője, és bár a „skip cinematics” opcióval átugorhatjuk ezeket a videókat, egy idő után ez kifejezetten idegesítővé válik.

Számolni kell továbbá az old school játékok ilyen-olyan jellegzetességeivel is: itt bizony nincsenek checkpointok, életeink elfogyasztása után elölről kell nekiugrani az egész szintnek. Akinek viszont nincs kedve vállalni az ezzel járó stresszt, választhatja a könnyű fokozatot, amiben végtelen élettel kacsázhat. A DuckTales: Remastered azonban normál fokozaton, kényelmes tempóban is már 2-3 óra alatt végigjátszható, ami manapság azért egy kicsit kevés. Személy szerint reménykedtem abban, hogy a friss és pompás külsővel együtt terebélyesebb utódot kap a nagy cím. Akik imádták az eredetit, azoknak megérhet 14 eurót a kicsinosított nosztalgia, hiszen minden benne van, amit régen szerettünk, az újoncoknak pedig érdemes szem előtt tartani, hogy egy ízig-vérig retró játék díszesebb változata várja őket a digitális boltokban.