Az az igazság, hogy a Druidstone tesztelése alatt végig egy szólásmondás járt a fejemben: az egyik szemem sír, a másik nevet. Mert a Ctrl Alt Ninja Ltd. körökre osztott szerepjátékában van egy remek ötlet és több apró potenciál, de úgy érzem, utóbbiakkal nem igazán tudtak mit kezdeni, az előbbit meg túltolták, így a végeredmény igencsak felemás lett.
Nehézségek erdeje
A sztori szerint kis csapatunknak, élén a bábjából kikelt Wardennel, le kell győznie egy őrült varázslót és mániákus szektáját, a Red Priesteket. Ez annyit tesz, hogy három figurát terelgetünk át pályáról pályára – ezeket egy „világtérkép” köti össze –, főleg olyan küldetéseket megoldva, amiknek a lényege egy halom szörnyeteg agyoncsapása. Olykor-olykor azért becsúszik egy fejtörő is, de ezek sem fogják megizzasztani a szürkeállományt.
A játék kettős akciópont-rendszerrel operál. Vagyis a karakterek körönként egy-egy pontot költhetnek el mozgásra, és egyet-egyet valamilyen képesség használatára. Ez lehet támadás, védekezés, megzuhant társ felélesztése és így tovább. A képességek természetesen fejleszthetők, akárcsak a felszerelés. Erre szükségünk is van, ha érvényesülni akarunk, mert bizony ez a játék nem könnyű.
A program láthatóan egy elem köré épült fel: bizonyos számú kör után az ellenség erősítést kap, hacsak nem sikerül kiirtani a már a pályán lévő egységeket, vagy elpusztítani azt a pontot, amin át a gazok végtelen sorokban sorjáznak befelé. Ez általában lehet egy teleport kapu vagy rovarok esetén kaptár, de akár ocsmány rákos fekély is a placc közepén.
Szóval nagyjából minden pályára úgy lépünk be, hogy eleve garantált a túlerő, és ha nem vagyunk elég gyorsak és körültekintők, akkor bizony még többen lesznek. Nem fair, de ettől izgalmas. Nagyon jól meg kell gondolnunk, hová lépünk és mit teszünk, mert egyetlen hiba, és nem csak az olyan opcionális feladatokat bukjuk el, minthogy ne sérüljünk vagy találjunk meg minden kincses ládát, hanem az egész teamet lemészárolhatják. Akkor pedig kezdhetünk mindent elölről, a pálya elejéről. Az egészet talán egy sakkjátszmához lehetne hasonlítani.
A paci túlsó fele
És ez a baj a Druidstone-nal. Hogy ennyi van benne összesen, ezt viszont úgy túltolták, hogy egy idő után már nem élvezzük a kihívást, hanem idegeskedünk miatta. Ha az XCOM 2-t nehéznek véled, ezt el se kezdd! Emellett a történet sem valami érdekes, az sem fogja hajtani az embert. A humor a helyén van, ez oldja a feszültséget, amikor az ember már készül a billentyűzetet közelebbi kapcsolatba hozni a monitorral, ugyanakkor a játékban abszolút nincs beszédhang, ami megint belerondít az összképbe.
Pedig maga a világ és az említett humor a frusztráló nehézsége ellenére simán el tudná vinni a produkciót, de amikor akciózás közben is el kell olvasni egy kisregényt, és sokadszorra töltöd vissza ugyanazt a pályát, akkor már nem tudsz nevetni a vicceken, és a pokolba kívánod az egész világot. Eztán óhatatlanul is olyan játék után nézel, amitől nem kapsz idegbajt, vagy legalább egy ötletnél több érdekesség van benne.
Ha szereted a kihívásokat, akkor érdemes lehet kipróbálni, de őszintén szólva, sokkal jobb programokat is találhatsz a témában. A Druidstone sajnos képtelen kiemelkedni a középszerből.
