Hol a logika mostanában?...
Dracula atyja
Abraham "Bram" Stoker 1847. november 8-án született a Dublinhoz tartozó Fairview-ban. Húsz évesen egy napilap színikritikusa lett, az egyik írásában meleg szavakkal méltatta a kor egyik legnépszerűbb színésze, Henry Irving Hamlet alakítását; ezt vacsorameghívás, majd életre szóló barátság követte, sőt állás, ugyanis ezután 27 évig volt a színész titkára. Ez az ismeretség megnyitotta előtte a felső tízezer kapuját, találkozott Sir Arthur Conan Doyle-lal is, és persze munkaadója oldalán beutazta a fél világot. Az 1890-es évek közepén tagja lett egy okkult társaságnak. A Draculát 1897-ben jelentette meg, nyolcévnyi kemény kutatómunka után (vámpírhistóriák, európai folklór) – sőt, egy estét a témában átbeszélgetett Vámbéry Árminnal is. 1912. április 20-án hunyt el Londonban. Egy érdekesség: köztudott, hogy a gróf alakját az író Henry Irvingről mintázta – én gyanítom, hogy a fejlesztők erre építettek, ugyanis a játékbeli karakter feltűnően hasonlít a színészóriásra...
Nagy szerencsénkre a pixelvadászatot a mostanság divatos „mankógomb” beiktatásával kiküszöbölték a fiúk (a szóköz lenyomására megjelenik az adott képernyő minden interaktív pontja – hová mehetünk, mit vehetünk fel), ami tekintve, hogy a játék nagyrészt erre épül, jelentős százalékban sötét helyeken bóklászunk, és a háttér kétdimenziós, kifejezetten hálás. Ez a megoldás, plusz az a tény, hogy addig nem mehetünk ki egy helyszínről, míg ott minden szálat el nem varrtunk (erre maga Helsing figyelmeztet, sőt néha el is mondja, mi még a teendőnk), valamint hogy egyszerre kb. 6-10 tárgy lesz nálunk, és ezeket elég gyorsan végigpróbálgathatjuk az „itt kell valamit használnod” pontokon, persze finomítja a kihívást. Ez utóbbit és az előbb említett nehéz rejtvényeket összevetve kissé kiegyensúlyozatlannak hat a dolog – a szóközt nyomogatva, a holmikat végigpróbálgatva simán lepörgethető lenne a kaland egy hosszú délután alatt (még akkor is, ha egy igazi, ortodox kalandornak ezek a megoldások csalásként hathatnak), viszont aki egymaga próbálja megfejteni a logikai „párbajokat”, végigolvassa a dokumentumokat, végigüli a párbeszédeket, ezt az időt kitolhatja akár két délutánra is. Más kérdés persze, hogy a második és többedik végigjátszás mindezek ismeretében már jórészt értelmét veszti, és legfeljebb a hangulat lehet az, ami arra késztet minket, hogy ismét levegyük a polcról a dobozt.
...bársonybélésű koporsóágyban...
Tulajdonképpen a játék körítésére kell a legkevesebb szót vesztegetnem, hiszen akik láttak már Frogwares kalandot, azoknak sok meglepetést nem okoz, sőt, pár karaktermodell, grafikai megoldás érzésem szerint vissza is köszön innen-onnan, de hát ugye miért dolgozzanak fölöslegesen... A színvonal hasonló az eddigiekhez, nagy általánosságban jól néz ki a cucc, hangulatosak a helyszínek (bár relatíve kicsik), a karakterek és animációjuk is dicsérhető, az átvezető, renderelt filmek is remekek, igaz, minden téren van még hová fejlődniük a srácoknak, de az összhatás kellemes, egyes helyeken (mint amilyen a temető) egészen pazar. Hadd emeljem ki külön a szinte tökéletes viktoriánus hangulatot, és a vérvörös szín hangsúlyos használatát (rózsák, függönyök és jó sok vér), ami remek stílusérzékre vall, és alaposan feldobja a cuccot.
Sajnos a szinkronhangokról kevésbé tudok pozitívan beszámolni, itt bukik ki általában a szűk büdzsé, a legrosszabb, amikor „nem színészek” próbálnak meg nagyon nagyot alakítani egy szerepben, és ez a „túlspilázás” bizony itt is tetten érhető. A másik, sőt szerintem nagyobb gondot a főhős ismétlődő szövegei jelentik; nem hiszem, hogy annyi plusz költséget jelentett volna 10-12 szövegváltozat felmondása és beépítése a játékba, az állandó „ezt elteszem” és „tökéletes” helyett... A klasszikus, hegedű/zongora alapú zenével nincs nagy baj, amire nagykönyv szerint való, arra megfelelő: a hangulat megteremtésére és fenntartására.
Egy hörpintés a nyakból...
Értékelés, összegzés gyanánt ugyanazt kell leírnom, mint amit az Operation: Wintersun esetében: nehéz lenne ennél klasszikusabb point ’n click kalandot készíteni; tipikus iskolapélda, húsz éve bevált játékelemekkel. Persze nem tökéletes, magán hordozza a műfaj alaphibáit is, amit azért egy ilyen rutinos csapattól már nem várnánk; meglehetősen rövid, nehézségét tekintve picit kiegyensúlyozatlan, és nem is hagy bennünk mély nyomokat. Ám a sztori jó, a hangulat remek, az audovizuális összhatás dicsérhető. Kalandrajongóknak mindenképp ajánlott, de aki csak az alapmű és a horrorelemek miatt kíváncsi rá, az is tehet vele egy próbát, szerintem nem fog csalódni, még ha egy icipici tüske marad is benne – de ugye ez még mindig jobb, mint egy jókora facövek a szívben...