„Majd én megmondom mi kell nektek: egy hős!”
Persze Herkules kalandjai nemcsak a kicsik számára okozhatnak örömteli perceket, a dupla kattintás után megjelenő éneklő múzsák látványa mindenkit képes magával ragadni egy délután erejéig. Tíz pályára bontott kalandjaink folyamán szorosan követjük a mesebeli eseményeket a kiképzéstől kezdve egészen a végkifejletig.
A játékmenetet illetően különösebb újdonságokra, innovációkra sehol ne számítsunk: a Hercules az őt megelőző Disney címek hagyományát (Aladdin, Lion King) viszi tovább -- jelen esetben a móka a „legyőzök néhány szörnyet, megmentek néhány hölgyet” szellemében zajlik. Az előbbi formulát kétféleképpen valósítjuk meg: az első a klasszikus oldalnézet, melyben rajzolt háttér és néhány mozgó elem előtt kell végigugranunk és -verekednünk magunkat az akadályokon, utóbbiban néhány különleges kard (tűzlabda-lövő, villámszóró) is rendelkezésünkre áll. A második variáció pörgősebb, ekkor mintegy TPS módban nyomulunk: előttünk Herk, aki alapjáraton megállíthatatlanul fut, s nekünk a felénk eső/guruló/rohanó/repülő dolgokat, embereket kell kikerülnünk. Lenyesni ilyenkor senkit és semmit nem lehet, kizárólag lassítani-gyorsítani, manőverezni, ugrani és szentségelni, ha hősünk többször is nekimegy valaminek, amire ha nem vagyunk elég ügyesek, eléggé hajlamos. Ezt az egyszerű receptet az ilyen játékokban már megszokott apróságok dobják fel: pénzérméket gyűjtögethetünk, a megtalált betűkből kirakhatjuk a nevünket (mármint a Herculest, nem a Bélát) -- ezekért plusz élet jár; illetve megfelelő számú agyagedény megszerzése esetén különböző kódokat is előcsalogathatunk.
A halhatatlanság felé vezető rögös úton persze a legismertebb mitológiai lényekkel is összefutunk: fogunk kentaurt betörni, hidrafejeket vagdosni, medúzát dermeszteni, és remélem nem árulok nagy titkot, ha megsúgom, hogy minden rossz előidézője, Hadész sem fog elmenekülni kardunk elől. Elakadni gyakorlatilag nem lehet, mindazonáltal nekem sikerült, bár ez inkább az én értetlenségemnek köszönhető; kezdetben ugyanis sehogy sem jöttem rá, hogy a nyomorult kentaurt (becsületes nevén Nesszoszt) nem egyszerűen leütni kell, hanem megülni… MAJD leütni. Az istenné válás azonban nemcsak játék és mese, az ugrabugra-kardozás mindenki számára képes kihívást nyújtani, az első pályák könnyedsége után a későbbiekben jól jön a sapka, ha féltjük a hajunkat…
„Lesd meg este, mert a teste istenien fest”
Herk bizony nem egy mai srác, ám ha rápillantunk, korántsem kell egy kiégett, ráncosodó, borostás arcba bámulnunk, az ugyanis fénykora után tizenhárom évvel is megtartott valamicskét gyermeki bájából. A grafika egyszerű, színes és vidám, természetesen minden tárgy és élőlény a meséből köszön vissza, s -- az adott technológiai szintnek megfelelően -- próbál leginkább hasonlítani az ott látottakra. Ezt úgy gondolom, maximálisan sikerült is elérnie a fejlesztőknek, és bár az elénk táruló kép teljes képernyő esetén meglehetősen „kockás” (ablakban futtatva viszont egészen kellemes), mégsem lehet rá mondani, hogy ronda lenne. Mint előzőleg említettem, a háttér rajzolt, abból is az igényesebb fajta, az egyes pályák pedig már-már megelevenednek; igényesen vannak megtervezve, s az őket benépesítő mozgó elemek kidolgozása sem elnagyolt. A zenék és a hangok is többnyire a rajzfilmből lettek átemelve, így azok is hangulatosak lettek.
„De mi tesz egy férfit igazi hőssé?”
Az elhangzottak alapján mindenki számára világos lehet, hogy a Hercules egy nagyon jól összerakott platformjáték lett, s bár a kaland nem egészen egy óra alatt végigjátszható, mégis olyan élményt nyújt, amiért érdemes évről-évre előkaparni a fiókból vagy elkérni az uncsitesótól. A csodálatos megvalósítás egyrészt példaértékű, másrészt sajnos már csak a múlt -- kipróbálása után csak még fájóbb látni a mai, évezredekkel gyengébb gyatra próbálkozásokat. Nem is értem, hogy a kilencvenes évek Disney-játékai után hogyan is süllyedhettek a mai adaptációk a jelenlegi szintre…
A fenti kérdésre pedig -- mintegy búcsúzóul -- hadd válaszoljak a mesebeli Zeusz kissé klisészerű, ámbár bölcs szavaival: „mert nem az a legfontosabb, hogy milyen erős a karod, hanem hogy milyen erős a szíved.”
