Az úgynevezett AA kategóriás játékok piaca igencsak felpörgött az elmúlt években. Az indie címek kreativitását az AAA kategóriás óriások minőségével kombináló műfaj úgy istenigazából a 2017-es Hellblade: Senua’s Sacrifice kapcsán robbant be a köztudatba, azóta pedig olyan érdekes (bár sok esetben azért korántsem hibátlan) címeket köszönhetünk neki, mint a Remnant: From the Ashes vagy épp a Greedfall.
Ebbe a kategóriába sorolható a Halo atyjaként tisztelt Marcus Lehto legújabb játéka, a Disintegraiton is. A Private Division gondozásában megjelent program nem kevesebbet ígér, mint egy pörgős, mégis taktikus futurisztikus lövöldét, ami átmenetet képez az FPS-ek és az RTS-ek között, de multiban is megállja a helyét. Ez papíron jól hangzik, az biztos, az igazság azonban az, hogy a gyakorlatban nem sok minden köszön vissza ebből a koncepcióból. Avagy a Disintegration egész szórakoztató a maga nemében, ezt nem lehet elvitatni tőle, 50 eurót viszont tuti nem fizetnénk érte. Mondom is, hogy miért.
Embernek maradni
A Disintegration története a messzi jövőbe kalauzol el minket, ahol az emberek nagyja már nem is ember. A technológiai fejlődésnek hála ugyanis lehetővé vált az emberi tudat digitalizálása, amit így a törékeny hús-vér test helyett egy jóval strapabíróbb (és valljuk be: menőbb) robotba lehet költöztetni. Az emberiség java meg is ragadja az alkalmat, hogy ezt megtegye, azonban a művelet néhányuknak nagyon megváltoztatja az értékrendjét: robotként a fejükbe veszik, hogy a hagyományos emberekre semmi szükség, és neki is állnak kiirtani őket.
Talán mondani sem kell, hogy főhősünknek, Romer Shoalnak, mindez nem tetszik, így néhány másik lázadó szellemű robottal összefogva felkerekedik, hogy megdöntse az emberiség maradékát eltiporni igyekvő rosszfiúk hatalmát. Igaz, ellenfelei brutális túlerőben vannak, Shoalnak viszont van egy rejtett fegyvere: egy antigravitációs motorja, mely egyrészt hatalmas tűzerőt képvisel, másrészt pedig azt is lehetővé teszi, hogy a föld fölött lebegve, madártávlatból irányítsa bajtársait. De vajon ennyi elég lesz a győzelemhez? Ez természetesen csak rajtunk áll.
Jó koncepció gyenge kivitelezéssel
Alapjait tekintve a Disintegration játékmenete meglehetősen egyszerű. Vagyunk mi az antigravitációs motorunk nyergében, vannak a bajtársaink a földön, és van mindenki más, akit szét kell lőnünk, ha teljesíteni akarjuk a küldetést. A sajátjaink alapjáraton követnek minket, miközben tüzet nyitnak minden ellenségre, akit meglátnak, az ennél bonyolultabb trükkökre pedig nekünk kell rávennünk őket. A jobb klikk segítségével kijelölhetünk nekik egy célpontot vagy odarendelhetjük őket bárhová, míg a billentyűzettel bevethetjük különleges képességeiket. És a taktikázás itt ki is merült.
A legnagyobb baj ezen a téren, hogy egységeinket nem tudjuk külön-külön dirigálni, így igazából taktikai lehetőségeink is elég korlátozottak: akármilyen parancsot adunk ki, azt minden emberünk végrehajtja. Továbbá az MI sincs a helyzet magaslatán: a legtöbb összecsapás hamar kaotikus közelharccá alakulhat, ahol mindenki összevissza rohangál, fedezékbe pedig csak néha húzódnak. Persze, néhány szép és látványos kombót azért össze lehet hozni, de a Disintegration taktikai része így is nagyon hiányosnak érződik.
Pedig a játék alapötletében bőven lett volna potenciál, és ezt néha érezni is: motorunk irányítása például nagyszerű, kézreálló és gyorsan tanulható, valamint a környezet rombolhatósága is jópofa. Persze nem tudunk mindent a földdel egyenlővé tenni, avagy vannak épületek, melyek rejtélyes módon immunisak a golyókra, de amikor lövéseink nyomán szétforgácsolódik a fa, vagy darabokra esik a beton, az azért piszok látványos tud lenni.
Sajnos azonban a kampány ezen apróbb pozitívumok ellenére sem sikerült túl emlékezetesre. Mind a sztori, mind a karakterfelhozatal, mind a környezet olyan benyomást kelt, mintha a készítők egyszerűen csak átlagolták volna az elmúlt években megjelent futurisztikus lövöldéket, a végeredmény pedig egy elég semmilyen massza lett. Félreértés ne essék, bőven el lehet szórakozni a Disintegration kampányával, azonban csak kis adagokban: úgy tapasztaltam, hogy az emberben olyan egy-másfél óra után merül fel a gondolat, hogy most már játszani kéne valami szórakoztatóval is.
Barátokkal szép az élet
A Disintegrationben azonban nemcsak egyjátékos kampány van, sőt a különféle marketinganyagokat elnézve a játék inkább a multira lett kihegyezve. Ezt a játékmódot a béta során egyszer már volt lehetőségünk kipróbálni, azonban akkor nem igazán tudott meggyőzni minket, és sajnos az előző cikkünkben leírt problémák nagyja a mai napig abszolút érvényes.
A multi lényegében ugyanúgy működik, mint a kampány, azzal a csavarral, hogy most már az ellenségénél is vannak antigravitációs motorok. Jelenleg összesen három játékmód érhető el, melyek aligha fognak bárkit meglepni: a Zone Controlban stratégiai pontokat kell elfoglalni és megtartani, a Collector lényegében egy Kill Confirmed-variáns, ahol a halott ellenségek fejét kell összegyűjtenünk pontokért, a Retrieval részeként pedig a támadó csapatnak úgynevezett Core-okat kell egy célterületre juttatnia, míg a védekező csapat próbálja ebben megakadályozni őket.
Az összecsapásokat színesítik továbbá a különféle kasztok is, melyek mind egyedi fegyverekkel és irányítható egységekkel érkeznek, hogy változatosabbá tegyék az összecsapásokat. És bár papíron ez is jól hangzik (ahogy azt is el kell ismerni, hogy az egyes kasztok egész szépen eltérnek egymástól), a valóságban sajnos még mindig akad némi gond a balanszolás körül: ahogy a bétában, úgy a többiekhez képest itt is nagyon erősnek érződnek a hitscan fegyverekkel operáló motorosok.
Végezetül pedig muszáj megemlíteni a meccsek tempóját is, ami szintén elég visszafogottra sikeredett. Már a kampány során is úgy érezni, hogy motorunk a kívánatosnál lassabban halad és manőverezik, ez pedig a multiban, ami elvileg egy jóval pörgősebb élmény kéne, hogy legyen, még jobban visszaköszön. Így bár a Disintegration külsőre egy futurisztikus lövölde, azt a tempót, amit a zsáner AAA kategóriás képviselői tudnak nyújtani, senki se várja tőle.
Lélek nélkül nehéz
Mindent összevetve a Disintegration egyáltalán nem egy rossz játék, azonban sajnos nem is jó, inkább csak a korrekt kategóriát képviseli. Motorunk és az egységeink irányítása nagyon el lett találva, ahogy a rombolható környezet is kellően látványos tud lenni, azonban ezeket az előnyöket ellensúlyozza a hosszútávon monoton játékmenet és a hangulat teljes hiánya. Sajnos a multinál sem jobb a helyzet, itt elsősorban a kevés térképre és a kevés játékmódra panaszkodhatunk, de az egyes kasztok erőviszonyára is ráférne még némi finomhangolás.
A Disintegration épp ezért egy remek alapötlettel megáldott, de rosszul kivitelezett játék, mely korántsem játszhatatlan vagy bűnrossz, akad azonban egy aspektusa, ami miatt mégsem lehet nyugodt szívvel ajánlani: az ára. A fejlesztők ugyanis nem voltak szívbajosak, és lazán ráakasztották az 50 eurós címkét, pedig valljuk be: ennyi pénzért (vagy kevesebbért) ennél sokkal jobb futurisztikus lövöldéket is találunk a piacon, és mindenki jobban jár, ha inkább azok elé ül le.
