Az elvakult Dante-rajongóknak rossz hírként szolgál, hogy a játék nagy részében mellőzték őt a játszható karakterek közül – csak viszonylag későn, és akkor sem sokáig hentelhetünk vele. Helyette Nero szerepét kapjuk, aki a DMC 4 nagy részét uralja a jelenlétével, s mellesleg kiköpött hasonmása az eddigi részek főszereplőjének.
Az új szereplők között üdvözölhetjük a meseszép Kyrie-t, aki Nero gyermekkori jó barátja, s többször is bekerül a cselekmények középpontjába. Történetünk Nero felbukkanásával kezdődik, akit a Kard Rendje nevelt fel s képzett ki a démonseregek visszaszorítására, hogy belőle is Szent Lovag válhasson. Fegyverzetéül a Blue Rose nevű pisztoly, a Red Queennek becézett félmázsás kard, és a speciális képességekkel bíró, egyszerűen csak Devil Bringernek aposztrofált, kékes fényben izzó alkarja szolgál, melynek segítségével távolabbi helyekről ránthatjuk magunkhoz a pokolfajzatokat, és kedvünk szerint csaphatjuk földhöz, vagy akár egymáshoz őket. Én személy szerint ez utóbbit találtam a legszórakoztatóbb és leghatásosabb fegyvernek, míg a pisztolyt a leggyengébbnek és a legkisebb sebzőképességűnek.
Fegyverzetünk minden tagja fejleszthető. A hentelés közben ellenfeleinkből kipottyanó piros gyöngyökért az erre alkalmas helyeken igen látványos kombókat és további speciális mozdulatokat vásárolhatunk. Érdemes a környezetünkben található összes tereptárgyat egy elegáns mozdulattal leamortizálni, hiszen azok is piros gyöngyöket – vagy akár zöldeket, az életerőt tölt. A menüben a játék során végig nyomon követhetjük a rendelkezésre álló mozgáskombinációinkat, és azt is, hogy melyiket milyen gombkombináció lenyomásával csalogathatjuk elő őket.
A DMC 4 az újgenerációs konzol hardverkapacitásának köszönhetően kiemelkedően szépre sikeredett. Nem csak a fő karaktereket, de a mellékszereplőket is, sőt az összes démonfajzatot aprólékosan kidolgozott nagyfelbontású textúrával borított modellek keltik életre, olyannyira, hogy szinte lehetetlen különbséget tenni, hogy egy-egy átvezető animáció (és azokból borzasztó sok van és hihetetlenül stílusosak!) előre rendereltek, vagy pedig ingame-ek. A játék hatalmas terekkel dolgozik, félelmetesek azok az óriási kastélyok, hegyek, arénák és harcterek amik az öldöklés helyszínéül szolgálnak. Számomra az egyetlen negatívum a játékkal kapcsolatban, az a saját nézőpontunk látószögének lekorlátozása: amikor nem fix kamerás a nézet, akkor bizonyos szögig lehetőséget kapunk a nézőpont irányítására és forgatására, de sok esetben még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy alaposabban bemérjem például a fejem felett repülő ellenséget vagy épp a továbbjutás szempontjából kulcsfontosságú tárgyat.
Játékmenetet tekintve nem lehet panaszunk, nagyon sok és nagyon sokféle feladatok kapunk a vad szeletelés-lövöldözés mellett. Persze vannak őskori megoldások is: ha a továbbhaladásunkat jelentő ajtót piros pókháló fedi, akkor csak az összes ránk küldött ellenfél legyőzése után haladhatunk tovább rajta. Ha azonban utunkat kék pókháló állja, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valamilyen gondolkodásra ösztönző feladatot kapunk, valamilyen logikai feladványt, ami lehet kirakós, például szobroknak az adott helyre való tologatása, vagy akár egy életnagyságú társasjáték, amelyben mi magunk alakítunk egy – halálos – bábut. Annak ellenére, hogy feladatok teljesen logikusan épülnek egymásra, bizony néha jó néhány percbe, vagy akár fél órába is beletelik a helyes megoldás megtalálása; ez az eddigi leghosszabb és legváltozatosabb DMC!
A pályákat igen dicséretes módon általában a gigantikus méretű főellenséggel vívott ádáz küzdelem zárja, melyekben Balrog dublőrétől kezdve az óriásvarangyig mindenféle túlvilági bestia felbukkan.
