Van abban némi sorszerűség, hogy a játékban, amit „demokráciának” hívnak, a legjobb stratégia a diktátorrá válás. Ez egy teljesen új fejlesztés esetében elkönyvelhető lenne kijavítható hibaként, de egy sorozat harmadik epizódjában inkább előjele annak, hogy nem feltétlenül viselkedik úgy a rendszer, ahogy kellene, felvetve a kérdést, hogy maga a játék célt ér-e egyáltalán. Az biztos, hogy az egyetlen főből (!) álló, impresszumában rengeteg macskás képet használó Positech Games nem éppen a mindennapi játékokról ismert: érkezett már tőlük tank-, űrcsata- és életszimulátor is, így annyira nem meglepő, hogy a Democracy-sorozatuk egy olyan témát dolgoz fel, amit eddig nem sokan mertek: politika-szimulátorból alig van a piacon, így mivel nincs verseny, az elvárások sem annyira magasak. A Democracy 3 ennek ellenére példaértékű darabja a szinte nem is létező műfajnak, még úgy is, hogy ezer sebből vérzik.
TÉRÍTÉSI DÍJ NÉLKÜL
Ez a kijelentés gyakorlatilag egyetlen elemnek, a játék egészét alkotó menürendszernek tudható be. A grand strategy műfaj egyik kellemetlen velejárója az, hogy a hihetetlenül komplex játékmenetet rettenetesen nehéz érthetően, átlátható formában tálalni. A spártaian kinéző, több szintből álló menürengeteg még a legelkötelezettebb érdeklődőket is el tudja riasztani. És ha egy birodalom vagy dinasztia menedzselése is kemény dió, akkor milyen lehet egy modern állam egészét igazgatni?!
A Democracy 3-at látva kifejezetten egyszerű: a fő képernyőt alkotó ikonrengeteg és azt ezt körbeölelő, színes grafikonokkal, azonnal értelmezhető diagramokkal telipakolt képernyők funkcióinak megtanulása hihetetlen, de akár fél óra alatt is összehozható, és ez egy akkora eredmény, ami miatt már önmagában kötelező lenne a kosárba pakolni a játékot. Itt ugyanis tényleg minden adja magát: ha egy ikon piros, az problémát jelent, ha zöld, akkor minden rendben van. Egyszerű ugye?
A helyzetet viszont bonyolítja, hogy piktogramból szó szerint száznál is több van (csoportokba, témakörökbe rendezve), és mindegyik összefügg egymással. Az általuk képviselt tételek a mindennapi élet dolgait hivatottak reprezentálni -- itt ugyanis egy komplett országot kell irányítani. Az alapkínálat a legkézenfekvőbb nemzeteket tartalmazza (az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Ausztrália, Kanada), de a már létező modtámogatásnak hála akár Magyarország politikai élete is felfedezhető. Olyan sok különbség köztük sajnos nincs, mint szükséges lenne; elsősorban csak az induló mutatók (a politikai spektrumon való elhelyezkedés, a büdzsé, a lokális problémák) térnek el egymástól, maga a váz viszont minden esetben ugyanaz. Szerencsére a kisebb paraméterek befolyásolhatók, a nehézségi szint mellett belőhető a politikai apátia, a jobbra és a balra húzás mértéke, a terminus hossza, a betölthető ciklusok mennyisége, de akár a választáson való részvétel is kötelezővé tehető, így tényleg van mozgástér az újrakezdéshez.
Frissen megválasztott elnökként az élet nem fenékig tejfel, hisz minden országnak megvan a maga baja, amire gyorsan megoldást kell találni. A lehetséges problémák mennyisége (vagyis az említett ikonok) elképesztően magas, tényleg nincs olyan eleme a mindennapi életnek, ami ne szerepelne a játékban. A környezet, az egészség, a megélhetés és a lakhatás témaköre több tucat kisebb-nagyobb elemre oszlik szét. Például egy járvány esetében a környezetszennyezés, a rossz egészségügyi rendszer és a polgárok rendelkezésére álló pénzmennyiség is befolyásoló tényező lehet, míg mondjuk egy dübörgő gazdaságra kivetett magas luxusadó az egyetemek által kitermelt szakértők kivándorlását eredményezheti. A tökéletes menürendszernek hála mindig egyértelmű, hogy hol van az esetleges problémák gyökere -- ezt korrigálni viszont nem olyan könnyű, mert minden döntésnek negatív és pozitív következményei is vannak.
Semmi sem dühíti fel jobban például a szülőket, ha rossz az oktatási rendszer vagy ha magas a bűnözés. A kapitalisták minden, a privatizációt bántó vagy az államkincstárat megcsapoló közkiadást gyűlölnek, így lehetetlen olyan helyzetet kialakítani, ahol mindenki elégedett, és nincs semmi baj. Vagy, ha nem is lehetetlen, de nem annyira egyszerű... egészen az első pár játékig. Két-három óra után ugyanis gyorsan kiderül, hogy bár a Democracy 3 a felszínen tényleg egy hihetetlenül jó, a demokrácia összes fontosabb elemét lefedő szimuláció, valójában viszont mindez csak tükör és füst.
Ilyet már láttunk idén a SimCityben, ahol a jó előre beharangozott, többszörösen kiemelt szimulációról kiderült, hogy valójában ilyen nincs is a játékban, csak pár meglehetősen rosszul megírt algoritmus próbálja imitálni a működő mókuskerék látszatát. Ez sajnos maximálisan igaz itt is, mert tényleg lehet döntéseket hozni, de azoknak nincs igazán súlya, és az egész politikai rendszer is távol áll a demokráciától: ez valójában egy diktátorszimulátor.
A KOMONDOROK ORSZÁGA
Először is a játék teljesen hiteltelen képet ad a valós politikai rendszerekről. Az Egyesült Államokban még csak-csak igazolható a Democracy 3 által minden nemzetre ráhúzott kétpártrendszer, de mondjuk a németekre és a svédekre már egyáltalán nem, és az ausztrálok is kikérnék maguknak, hogy ennyire leegyszerűsített formában szerepelnek. Ellenzéki munka egyáltalán nincs, ahogy szenátus vagy parlament sem, szóval minden döntés a játékosra hárul. Nem kell javaslatokat felhozni, törvényeket előkészíteni, azokat bizottságokon, opponenseken átvinni; nem kell senkivel sem tárgyalni, és még csak nem is szól közbe a média (oké, néha vannak negatív sajtóhírek, de azok szó szerint 0,1 százalékot rontanak vagy erősítenek a népszerűségen). A fékek és ellensúlyok hiánya miatt senki se kéri számon az elnök teljesítményét, akit jobb is lenne inkább kalóznak hívni, hiszen azt csinál, amit csak akar.
Ráadásul az áldott nép sem egészen úgy viselkedik, ahogy neki kellene: csak és kizárólag pontosan megnevezett problémák érdeklik őket, és emiatt minden mást kizárnak a valóságból. Például ott az említett szülők kérdése. Ha minden iskola jól felszerelt, minden tanár degeszre keresi magát, és nincs bűnözés, boldogok, még akkor is, ha ezt úgy sikerült elérni, hogy a teljes jövedelmüket adóként be kell nyújtaniuk, minden utcasarkot kamerák figyelnek, a rendőrök pedig nehézgépfegyverekkel járőröznek az utcán. Az viszont már egyenesen paradox, hogy egy abszolút kicsi, elégedetlen kisebbség a legkisebb sérelem után is hajlandó merényletet megkísérelni -- nem egyszer, de akár többször is. A történelemben hány ilyen is történt...?
A Democracy 3 semmiképp sem nevezhető politika szimulátornak, vagy egyáltalán szimulációnak -- inkább egy kiváló, a modern társadalom működését átlátható módon bemutató, az oktatásban is használható termék, amit a népszerűség és az érdeklődés mértékének növelése érdekében megpróbálnak játéknak eladni. Valós politika egyáltalán nincs mögötte, és ha az életben is ilyen könnyű lenne elérni a világbékét, a tökéletes környezetvédelmet és a bűnözés kiirtását, akkor lehet, hogy mindannyian tógában futkorásznánk, fóliacsákóval a fejünkön. Így viszont maximum csak a kobakunkat vakarhatjuk egy olyan utópiát nézve végig, ahol úgy lehet sikeres demokráciát felépíteni, hogy közben diktátorként viselkedik az elnök.
