Egyszemélyes hadsereg

A játékban tehát egy kémet alakítunk, név szerint Szemjon Sztrogovot (csakúgy, mint az első részben), aki a SMERSH (lásd a boxot) századosa. A nevén és a munkaadóján kívül igazából nem sok minden derül ki a főhősről, talán még annyi, hogy általában egyedül dolgozik, és hogy profi abban, amit csinál. A küldetések között ugyan láthatunk filmbetéteket Sztrogovról, de igazából számomra nem világos, hogy mi volt a céljuk ezekkel a videókkal a készítőknek, a főhősről ezekből sem fogunk túl sok mindent megtudni. (A játék amúgy nem történetfüggő, tehát aki nem ismeri az első részt, az is bátran belevághat a folytatásba, mert Szemjon barátunkról az előző felvonásban sem derül ki sokkal több, mint most.)

A lényeg, hogy kémek vagyunk, dúl a második világháború, és tesszük mindazt, amit a bevezetőben felsoroltam. A küldetések előtt pontos leírásokat kapunk a kiiktatandó személyekről, az ellopandó tárgyakról, a szabotálandó dolgokról, és ha ez megvan, akkor jöhet a kütyük kiválasztása. Persze ne James Bond féle cuccokra számítsatok, hanem a kornak megfelelő egyszerű eszközökre: késekkel, hangtompítós pisztolyokkal, kloroformmal indulhatunk egyszemélyes hadjáratunkra.

Minden bevetésünket szovjet zubbonyban kezdjük, és mivel nem tanácsos egyedül felvenni a harcot egy egész német (vagy néhány esetben szövetséges) helyőrséggel, ezért nem árt még a küldetések elején lecserélni a dicső Szovjetunió uniformisát egy kevésbé feltűnőre. Ez annyiban bonyolult, hogy a lelőtt ellenség vérfoltos ruháját nem vehetjük fel, így ilyenkor nincs más lehetőségünk, mint a fojtódrót vagy az említett kloroform alkalmazása. Ha megvan a megfelelő álcánk, akkor már el tudunk vegyülni, és végezhetjük a ránk rótt feladatokat.

A farkas barlangjában

A hadseregekben szigorú hierarchia van, és ezt a játék is betartatja, így például egy közlegénnyel nem sétálhatunk be egy náci tisztekkel teli konferenciára. Ezért sok esetben fokozatosan kell haladnunk, mind magasabb rangú személyek egyenruháját magunkra öltve, hogy céljainkat elérjük.

Küldetéseink változatosak: a náci táborokból az óriási bajor kastélyokon keresztül a tengeralattjáró-dokkokig szinte mindenféle helyszínre ellátogatunk, de leginkább nyugaton fogunk tevékenykedni. Teendőink is sokrétűek, soha nem kerülünk ugyanolyan szituációba, soha nem kell pontosan ugyanazt a dolgot csinálnunk a játékban. Ráadásul egy adott bevetés során egy-egy feladatot többféleképpen meg lehet csinálni, hála a különböző eszközöknek, útvonalaknak, így a többszöri végigjátszás lehetősége is biztosított. A játék ugyanakkor változatossága mellett nagyon összetett is, sokszor például egy ember megöléséhez vagy valaminek a szabotálásához rengeteg dolgot kell végrehajtanunk, előkészítve a terepet; olyan apróságokra is lehetőségünk van ezek során, mint a zárak feltörése vagy járművek vezetése.

Munkánkat a mesterséges intelligencia nehezíti meg. Ellenfeleink a legkisebb oda nem illő dolgot is kiszúrják, ekkor jön a riadóztatás, melyek során érthetetlen módon valamiért mindig minket vesznek elő, szó nélkül elkezdenek tüzelni ránk. Elég mókás az is, mikor egy náci tábornok öltözetében vagyunk és egy szerelő elkezd nekünk dirigálni, de az már nem, amikor egy-egy ellenséges katona tíz másodpercenként egy percig bámul a képedbe, mielőtt továbbállna. Az embernek hiába van jó álcája, mégis úgy érzi, mintha ki lenne írva a homlokára, hogy „ide lőjetek!”. Szerencsére bárhol, bármikor menthetünk, ami jól is jön, mert nehéz fokozaton szinte lehetetlen többszöri lebukás nélkül végigvinni a küldetéseket.

Ugyan a DtS: MoT bőséges számmal vonultat fel lőfegyvereket, de ennek az arzenálnak semmi értelme nincs, mert úgy sem fogunk mást használni, mint hangtompítós pisztolyt, de azt is csak akkor, ha muszáj tüzelnünk. A játék értékeli, ha a lehető legkevesebb embert öljük meg, ezért érdemes inkább elkábítani az utunkban állókat, majd a riadóztatások elkerülése végett az ellenség által elkerült területeken elrejteni az élettelen testeket.

Az igazság pillanata

A játék a Hitman-szériából ismert Glacier motort használja, de a Moment of Truth fejlesztői elég egyedi megjelenítést hoztak ki ebből az erőműből. A helyszínek szépen kidolgozottak, változatosak, ám az emberek kinézetével a grafikusok nem nagyon foglalkoztak -- olyan, mintha egy klónhadsereggel néznénk szembe. Az árnyékok és a fényhatások sem valami valóságosak, előbbiek kifejezetten rosszul néznek ki; a DtS: MoT 2009-ben jött ki, de a grafika a korhoz képest jelentősen el van maradva. Hangokból sincs olyan sok a játékban, a német vagy éppen szövetséges katonák odaszólogatnak, ha éppen tilosban járunk, a játékmenet alatt pedig a helyzethez illő zenék szólnak, ez azonban remekül megteremti a hangulatot.

Összességében a Death to Spies: Moment of Truth kifejezetten jó játék lett. A játékmenet kifejezetten izgalmas, változatossága nem merül ki az első pályákon, így az utolsó bevetésig tud újat mutatni, még úgy is, hogy a játékidő, hála a kellő számú küldetésnek, meglehetősen hosszúnak mondható.