Pedig minden olyan jól indult. A fejlesztést az a High Moon Studios kapta kézhez, amely a legutóbbi két Transformers-játékkal már bizonyította, hogy képes olyan adaptációkat készíteni, amelyek nem csak hűek az alapanyaghoz, de még kifejezetten szórakoztatók is. Ennek fényében a Deadpooltól sem vártunk kevesebbet, ám – ahogy azt a végső értékelés is mutatja – ezúttal valahol igencsak félrecsúsztak a dolgok...
Ez egy őrült
Mielőtt rátérnénk a játék kivesézésére, érdemes kicsit elidőzni a főhősnél, aki még a sztreccsruhás szuperhősök világához mérten is kifejezetten fura figura. Deadpool a Marvel-univerzum egyik antihőse (eredetéről lásd keretes anyagunkat), foglalkozását tekintve zsoldos, és amellett, hogy szuperképességekkel rendelkezik, még kifejezetten őrült is. Mármint nem átvitt, hanem klinikai értelemben, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy Deadpool fejében több személyiség is lakozik, az alteregók képesek kommunikálni egymással, sőt, időnként elég durva hallucinációk is szórakoztatják hősünket. A képregényekben ez mindig elég érdekes (és betegesen vicces) szituációkat eredményez, és az írók mindezt gyakran megfejelik azzal, hogy Deadpool képes áttörni az úgynevezett „negyedik falat”, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy a hibbant zsoldos tisztában van vele, hogy egy képregényben szerepel, és hajlamos beszólogatni nemcsak a történetét papírra vető szerzőknek, de még az olvasóknak is.
Karakterhű
Ha korábban akadtak is kétségeink a játék minőségét illetően, akkor az pont azért volt, mert attól féltünk, hogy a számunkra oly kedves figura sima akciókarakter lesz, elveszik a beteg humora, és ezzel a „Deadpool-életérzés” lényege. Ami meglepő, hogy pont ezen a téren nincs semmi gond a játékkal, hiszen tényleg nyugodtan kijelenthető, hogy az idei év legviccesebb alkotása került a polcokra. Deadpool hozza a formáját, szállítja a tőle elvárt altesti poénokat, lépten-nyomon saját magát fényezi, ugráltatja a fejlesztőket, kioktatja a játékost, sőt természetesen be is szól nekünk, és folyton olyan helyzetekbe keveredik, amit nem lehet röhögés nélkül kibírni. Mindezt csak tetézi, hogy a hasadt személyiségei végigkommentálják az egész programot, az első perctől garantálva a könnyed, a magát egy percig sem komolyan vevő hangulatot.
A ránk váró történet persze banális, hiszen hősünk egy balul sikerült akció után a kiszemelt áldozatát elrabló Mr. Sinister nyomába ered, egyenesen Genosháig követve a szálakat, méghozzá néhány X-Men társaságában, és lényegében az egész sztorinak az a mozgatórugója, hogy Deadpool jól seggbe rúgja a főgonoszt, amiért a játék elején elbukta a megbízatásáért járó zsírosabb összeget.
Az alapok és a motivációk tehát végtelenül egyszerűek, de nem is vártunk többet, a Deadpool képregényeket is jegyző, a fejlesztőknek besegítő Daniel Way forgatókönyve pont azt nyújtja számunkra, amit vártunk: inkorrekt és szexista beszólásokat, abszurd helyzeteket és teljesen röhejes pillanatok tucatjait. A baj csak az, hogy ezeket a kiváló momentumokat a High Moon Studios által fejlesztett játékmenet köti össze...
Kard, pisztoly, kalapács
Műfaját tekintve a Deadpool egy harmadik személyű akciójáték, abból is az egyik legegyszerűbb fajta (menni előre és legyakni mindenkit, aki szembejön), de igazából nem is ezzel van a gond (mert ez tökéletesen passzol a történethez), hanem a megvalósítással, ami nagy jóindulattal is csak középszernek nevezhető.
Az alapokkal mondjuk nincs baj, hiszen a harcrendszer kombókból építkezik, és mindössze 2-3 gomb nyomkodásával is egészen látványos és változatos mozdulatokat hozhatunk össze, köszönhetően Deadpool zsoldos mivoltának és az ebből következő, többféle megvásárolható és fejleszthető eszköznek. A repertoár kézifegyverekből (kard, sai, kalapács), lőfegyverekből (pisztoly, shotgun, gépkarabély, energiafegyver) és hasznos kiegészítőkből (fény- és repeszgránát, medvecsapda, akna) áll, így bőven van mivel aprítani az ellenfeleket, és a kézifegyverek használata természetesen minden esetben eltérő animációkat eredményez, így ezen a téren a változatosságra tényleg nem nagyon lehet panasz. A harcrendszer ráadásul nemcsak látványos, de egy kis mélysége is van: a lekaszabolt ellenfelek és a pályákon összegyűjtött Deadpool-emblémák után pontokat kapunk, és ezeket bármikor elkölthetjük egy külön menüben, új eszközöket, hasznos fejlesztéseket vagy extra tulajdonságokat vásárolva. A játék elején csak pisztolyunk és kardunk van, minden mást az összegyűjtött pontokból lehet finanszírozni és tuningolni, és a megszerzett javakat nem árt olyan eszközökre szórni, amiket tényleg használunk, ugyanis a végigjátszás során nem feltétlenül lesz lehetőségünk az összes fegyver és Deadpool minden egyes bónusztulajdonságának kimaxolására.
Mindez nem is hangzik olyan rosszul, és akkor még nem is említettük, hogy hősünk képes a rövidtávú teleportálásra (tökéletes a különböző felénk közelítő lövedékek és más tárgyak ellen), öngyógyító képességgel bír, illetve megfelelő mennyiségű kombó elsütése feltölti zsoldosunk Momentum mutatóját (ebből összesen négy különböző lehet), ami különösen erős (és kifejezetten látványos) extra támadások elsütését teszi lehetővé.
Ezek után persze mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy ha a játék vicces és még a harcrendszer is korrekt, akkor mégis mi a gond ezzel az adaptációval? Nos, röviden szólva: minden más.
Fércmunka vagy félmunka?
Habár kétségtelen, hogy a játéknak vannak remek pillanatai, egy-két óra után az embernek olyan érzése támad, hogy a fejlesztés nagyjából felénél elfogyott valami: vagy a lelkesedés, vagy az ötletek, vagy az idő. Az érezhető, hogy a humorral jócskán megpakolt történet elég figyelmet kapott, a harcrendszert is sikerült rendesen összekalapálni, aztán valami történhetett, mert ezekhez képest minden más már kifejezetten összecsapott lett.
A játék nehézsége meglehetősen hullámzó, a pályákon néha játszi könnyedséggel végig lehet rombolni (sőt, az utolsó két fejezetben akár ignorálhatók is az ellenfelek, simán át lehet kutyagolni köztük), aztán jön egy-egy olyan szakasz, amit csak sokadik próbálkozásra tudsz teljesíteni, majd ismét megy minden, mint a karikacsapás. Néhány fejezet végén akadnak főellenfelek is, méghozzá a Marvel-univerzumból ismerős rosszcsontok, ám ezek a harcok mind egy kaptafára készültek és kifejezetten ötlettelenek – vagy simán kaszabolni kell, vagy egyetlen speciális metódust kell addig ismételgetni, amíg ki nem dől az aktuális ellenlábasunk. A nagyjából hatórányi elfoglaltságot biztosító kampányban mindössze 7-8 ellenféltípussal találkozunk, és a fejlesztők egy ponton túl már csak úgy tudták növelni a kihívást, hogy pofátlanul nagy mennyiségben küldik a klónozott gazfickókat hősünkre. A legfájdalmasabb mégis a játék fináléja, ahol a High Moon Studios ellövi az idei év egyik legnagyobb videojátékos pofátlanságát: először a korábban már letudott gonoszokat kell ismét lecsapni (csak ezúttal egyszerre), majd megkapjuk Mister Sinistert, akit egymás után minimum tízszer kell legyűrni, a végén már úgy, hogy egyszerre öt ugyanolyan figura támad minket egy nem túl tágas arénában. Ha valaminek, hát ennek ott a helye a leggázosabb boss-harcok listáján...
A középszer diadala
És nemcsak a jelentősebbnek szánt küzdelmek összecsapottak, de a ránk váró pályák is – amiből Deadpool lakását leszámítva összesen hét darab van. A cselekmény nagy része hiába játszódik az egykoron virágzó, majd a mutánsvadász őrrobotok által földig rombolt Genoshában, a fejlesztők nem tudtak mit kezdeni a teljesen lepusztult, de még mindig futurisztikus metropolisszal. Csőszerű, színtelen és szagtalan pályákon vonulunk előre, sokszor a föld alatt, és az egysíkúságot csak néha szakítja meg egy-egy valamelyest eredeti ötlet (az elpusztított robotok kezeivel és talpaival kapcsolatos feladatok azért elég mókásak lettek), vagy olyan poénos fordulat, mint amikor a TPS játékmenet átvált felülnézetes vagy platformer akcióba. Ismétlődő ellenfelek és unalmas boss-harcok helyett ez utóbbiakból kellett volna sokkal több, és akkor biztos, hogy nem savanyodik meg a szánk íze az utolsó pálya végére.
A játék mentségére szóljon, hogy a PC-s portolást végző Mercenary Technology egész tűrhető munkát végzett (egy kontroller azért ajánlott), bugokkal egyáltalán nem találkoztunk, bár arra jobb, ha felkészültök, hogy a grafikai beállításoknál csak felbontás, minőség (Low, Medium, High, Extra) és Vsync kapcsolókkal találkozhattok. Persze állítgatni nem is nagyon lenne mit, hiszen a High Moon Studios megelégedett a 2-3 évvel ezelőtti konzolos minőség reprodukálásával, így a főbb karakterek még csak-csak kinéznek valahogy, minden más viszont elnagyolt, pixeles, és úgy általában a látvány egészéről süt, hogy a külalakért felelős szakemberek nem nagyon erőltették meg magukat.
Majd ha olcsóbb lesz
Mindent egybevéve a Deadpool egy ambiciózusabb budget-játék színvonalát hozza, kiegészítve egy különleges karakterrel és jókora adag humorral. Ha valamiért, hát a főhősért, a beszólásokért, az elmebeteg videókért és párbeszédekért érdemes végigjátszani a programot, mert ezek a részek tényleg élvezetesre sikeredtek. Ha megfelelően lövitek be az igényeiteket, akkor a szombat délutáni lazuláshoz tökéletesen megfelel a Deadpool – illetve majd csak akkor, ha már mérséklődött az ára, mert ez a játék ebben a formában 50 eurót nem nagyon ér meg.
