2013-ban, cirka két és fél évvel ezelőtt a High Moon Studios a Transformerek helyett egy olyan szuperhőst kapott elő a feldolgozni való témák feneketlen tarsolyából, akit ugyanannyira lehet imádni, mint… imádni. Köszönhető ez annak, hogy a regenerálódási képességgel és sokfelé hasadt személyiséggel megáldott Wade Wilson állandó szövegelésével, nem egyszer alpári és bunkó beszólásaival képes lecsapni a biztosítékot, mégis olyan kedvelhető módon adja elő a suttyó karaktert, hogy azt egész egyszerűen nehéz, sőt nem lehet nem szeretni. A videojátékos feldolgozás többek között ezt is bizonyította, no meg azt, hogy a fejlesztőknek mindösszesen szerencséjük volt a robotos franchise adaptálásakor (bár ez is attól függ, melyik epizódot vesszük alapul), mert a program pont ott vérzett el, ami alapvetően a legfontosabb volna: a játékmenet során.
Skizofrén mellmániás
Szóval az indítás után az egyértelműen kiderül, hogy Deadpool unatkozik, a tévében semmi cicifilm nem fut, a fejében lévő személyiségek pedig egymást szívatják szanaszét, amíg fel nem merül a videojáték gondolata, amiben a HMS lesz az önfeláldozó társ (noha nem a fejlesztők önszántából), Nolan North pedig a nagyszerű partner. Innentől kezdve várnak ránk a csatornák, a lerombolt városrészek és a különböző, oda nem illő dimenziók, hogy egy közepes harcrendszer és némi fejlesztés társaságában Sinister, a főellenfél nyomába eredjünk.
Fegyvereinket tuningolhatjuk, egyre jobb kombókat nyithatunk meg, így azért a közel hat-nyolc órás végigjátszás utolsó negyedében már elég mutatós mozdulatok társaságában apríthatjuk az ellent, ami külsőnézetes akciójátéknál a minimum elvárások közé tartozik – pláne akkor, ha egy Marvel-feldolgozásról beszélünk. Más kérdés, hogy amíg a csihi-puhi hellyel-közzel működik, addig a pályafelépítés, a helyszínek kialakítása olyan frusztrálóan száraz és primitív, aminek hatására nem egyszer elgondolkozunk a program bezárásán – még szerencse, hogy Deadpool mindig ad valami újabb okot a céltalannak tűnő gyepálásra.
Deadpool SMAAAASH!!!
Maga a karakter az, aki eladta a 2013-as játékot, ez pedig a PS4-es és Xbox One-os átirat esetében is teljességgel igaz – már csak azért is, mert a koncepció és a megvalósítás semmit sem változott, a tartalom a régi. Letudjuk a szükséges köröket, végignyargalunk a pályákon, közben pedig élvezzük az agyatlan jelenteket és hősünk beszólásait. Ha pedig mindezzel végeztünk, lehetőségünk van arra is, hogy különböző kihívásokat teljesítsünk a több körön át nagy számban támadó ellenfelekkel szemben. Ennyi, nem több. A grafika minimálisan szebb a korábbi változatokhoz (főleg az X360-as és PS3-as verziókhoz) képest, a képfrissítés nagyjából állandó, azonban tizenötezer forintért ez kicsit kevésnek mondható, pláne akkor, ha már birtokoljuk a két és fél esztendős kiadások valamelyikét.
Persze egy újszülöttnek minden egyes vicc új, azokból pedig bőven van a Deadpoolban. Ha elfogy a büdzsé, retróba csap a játékmenet, folyamatosan verbális állatságok és képi gegek mosolyogtatnak meg minket. Éppen ezek miatt lehet ajánlani a játékot, elvégre a látvány a mai elvárásokhoz képest nem valami nagy szám. Sőt ahogyan már jeleztem, a harcrendszer sem teszi kötelezővé a beszerzést, miközben a csőpályák is álmosítóak.
