Dead Space v2.0
Új felszereléseket, öltözeteket ezúttal is tervek formájában találunk a játékban, melyeket elektronikus üzletekben vásárolhatunk meg magunknak. Újdonság, hogy öltözeteink nemcsak apróbb változásokat nyújtanak nekünk, ami általában csak annyit jelentett, hogy több tárgyat vihettünk magunkkal és megnőtt az életerőnk, hanem teljesen új külalakot kapunk általuk, valamint viselésükkel különféle bónuszokhoz is juthatunk, mint például nagyobb sebzés egy-egy fegyverrel vagy gyorsabb energia-visszatöltés a Kinesisbe.
Na és mi a helyzet nekromorfügyileg? Nos, csápos fullánkos barátaink nem sokat változtak az elmúlt három év alatt, de persze most is hasonlóan undorítóak, mint az Aegis VII lakói voltak. Először is ott vannak az alap kétlábú, hátkaparós valamik, aztán a falon és plafonon rohangáló apró csecsemőváltozatok, akik három csápjukkal lövöldöznek ránk. Aztán ott a dagi, akit ha nem intézünk el időben, felrobban, hasából pedig apró lárvák kezdenek el rohanni felénk, s próbálják beenni magukat az űrruhánk alá, valamint itt van a villámgyors kétkezű-egyfarkú izé, amit a legjobban utáltunk az első részben. De ezt a megtisztelő titulust hamar átvette tőle a második rész egyik új fiúja, aki nem kaszabol, hanem egyszerűen faltörő kosként, fejét előre szegezve rohamoz felénk olyan visító hangon, amitől legszívesebben letépnénk a fülünket, ha nem lenne rá szükség, hogy behatároljuk, milyen irányból érkezik a támadás. Aztán ott a köpködő, aki valamilyen nyálkás anyagot permetez az arcunkba, amitől aztán alig tudunk mozogni, a gyerekjátszóházban persze majd jönnek a gyereknekromorfok, amitől ugyancsak minden épeszű ember lekapcsolná a játékot. A történet vége felé közeledve pedig megjelennek az egyre keményebb és szívósabb változatai az eddig felsorolt egyedeknek – a fejlesztők tényleg gondoskodtak róla, hogy egy percre se unjuk el magunkat.
És ha már az űrben játszunk, alkalmanként megtapasztalhatjuk, hogy milyen is a levegő és gravitáció nélküli élet. A készítők igyekeztek egy kicsit nagyobb szabadságot biztosítani számunkra, ugyanis az előző részben a mágneses csizmánk egész egyszerűen nem engedett nekünk túl sok mozgást ezen a téren, még akkor sem, ha légüres térbe kerültünk. Bár mászkálhattunk a plafonon és átugorhattunk egyik helyről a másikra, lebegni például nem tudtunk. Nem úgy, mint most – hála az új öltözeteknek. Na jó, így leírva ez nem tűnik nagy újdonságnak, de jó néhány érdekes jelenet épül e köré, és ezek rendszerint valamilyen logikai feladványt jelentenek, amik kicsit lazítanak is a folyamatos feszültségen. Ilyen például az, amikor pár napcellát kell az űrben odébb mozgatnunk, vagy biztosítékok kihúzgálásával kikapcsolnunk az oxigénellátást a teremben, hogy elaludjon a tűz, illetve többször kell majd szétszóródott alkatrészeket visszapakolnunk valamilyen berendezésbe, mindezt persze többnyire speciális, légüres környezetben.
Már megint egy felesleges multi?
Igen, a Dead Space 2 elkövette azt a hibát, amelyen a Bioshock 2 és még sok hasonló játék megbotlott az előző években: kapott egy – a fejlesztők által kötelezőnek gondolt – többszereplős játékmódot. No persze az többnyire nem róható fel egy játéknak, ha igyekszik többet nyújtani annál, mint annak előző része, csak épp jóval többen vannak azok, akik szívesebben játszanának mondjuk még két órát az egyszemélyes módban, mint öt percre belekóstoljanak egy olyan multiba, amiről már előre tudjuk, hogy nem fogja megváltani a világot. Mert sajnos ilyen a Dead Space 2 többszereplős módja is, amiben hiába harcolhatunk nekromorfok és emberek oldalán, hiába az ötletes szörnysereg, egyszerűen elbukik ez a játékmód azon a tényen, hogy egész egyszerűen van jobb multis játék a piacon.
A legfontosabb érdekesség persze az, hogy játszhatunk a nekromorfok oldalán is, akik hasonlóan a Singularity multijához, nem egyedi módon küzdenek a győzelemért. Van közöttük olyan, aki képes a falon mászni és onnan lőni, olyan, aki lassító nyálkát köp áldozataira, vagy olyan, aki villámgyorsan mozog és durva közelharci támadásokkal darabolhatja miszlikbe a modern fegyverekkel és páncéllal felvértezett mérnöksereget. Érdekesség még, hogy a nekromorfok a pályákon található szellőzőkön keresztül kerülhetnek játékba (mi választhatjuk ki, hogy melyiken), de igazából ez sem menti meg a játék eme részét attól, hogy teljes érdektelenségbe fulladjon.
A rettegés magas foka
De szerencsére ott van nekünk az egyszemélyes játék, amely egy minden tekintetében tökéletes, a maga nemében páratlan alkotás – és ez igaz mind az első, mind a most tesztelt második részre. Ami tény, az tény: a félelemkeltést hihetetlenül magas szinten művelik a Visceral stúdiójában, a játék szinte szó szerint bekebelezi az előtte ülőt, és egy percre sem enged a feszültségből. A közel nyolcórányi játékidő minden pillanata megéri a dicséretet, ráadásul nem szabad elfelednünk, hogy miután végigküzdöttük magunkat a sztorin, ezúttal is lehetőségünk nyílik minden fejlesztésünkkel és cuccunkkal újra nekivágni a rémálomnak úgy, hogy akár magasabbra helyezzük a nehézségi szintet. Sőt, mazochisták megpróbálhatják végigtolni a játékot a legnehezebb fokozaton is, amiben csak háromszor menthetünk az egész játék alatt, és nincs checkpoint-rendszer – ez azért már elég vadul hangzik, nem igaz?
Egy szó mint száz, a Dead Space 2 hozta azt, amit az előző rész után (el)vártunk tőle. Jelenleg a legjobb horrorjátékként tartjuk számon a piacon, szóval aki szereti a stílust, szeret végigizgulni nyolc órát úgy, hogy néha összerándul a székében és komplett idiótának nézi minden ismerőse, hogy ilyen őrültségekkel játszik, az mindenképp szerezzen belőle magának egy példányt.
