Az utcákat sűrű füst borítja, az épületek lángokban állnak, menekülő és fertőzött emberek tucatjai rohangálnak pánikszerűen, és mindent elural a káosz – ezzel a felütéssel indít a Days Gone. Nem sok jóra enged kilátást, ugye? Két évet ugrunk előre az időben. Főszereplőnk, Deacon „Deek” St. John egykori katona és motorosbandatag barátjával, Boozerrel járja a vidéket. Egy közeli rádiótoronyban húztak fel maguknak ideiglenes szállást, közben pedig a napi élelem és lőszer beszerzése mellett fokozottan oda kell figyelniük a túlélésre is, mert a hely bizony hemzseg a fertőzöttektől. Deacon elvesztett feleségét gyászolja, akit a „zombiapokalipszis” eljövetelekor helikopterre ültetett, ám később megtudta, hogy a menekülttábor, ahová vitték, egy rajtaütés során odaveszett, és mindenki meghalt. Sarah emlékére Deacon gyakran kilátogat kedvese emlékkövéhez, ám egy napon feltűnik az az O’Brian nevű tudós, aki korábban szintén rajta volt a helikopteren, amire Sarah felszállt. Elmondja, hogy végül a sebesülteket nem is a később odalett táborba szállították, hanem egészen máshová. Deacon szemében felcsillan a remény, hogy Sarah talán még életben lehet, fő feladatunk tehát elvesztett kedvesünk megtalálása lesz, mégpedig bármi áron.
Utunk során nemcsak ellenségekbe, hanem igen sok barátba is bele fogunk futni, bár kicsit érdekes, hogy konkrétan mindenki ismer mindenkit a múltból, ezért ettől úgy érezhetjük magunkat, mintha egy teljes évadot kihagytunk volna a kedvenc sorozatunkból. A háttérben a titokzatos NERO nevezetű speciális, fegyveres kutatócsapat vizsgálódik (korábban Sarah is nekik dolgozott), és több mint valószínű, hogy kulcsfontosságú szerepük volt a fertőzést okozó vírus elterjedésében. A klisékre épülő sztori nem a játék erőssége, de a válaszok keresése mégis visz minket előre. Szerencsére a Days Gone is mer szakítani a hagyományokkal, és csakúgy, mint 2002-ben a 28 nappal később vagy 2013-ban a The Last of Us, úgy itt is a „zombik” egy egészen új generációját ismerhetjük meg. Nem a klasszikus értelemben vett, csoszogó, agyra éhező élőholtak ők, hanem fürge és vérszomjas fertőzöttek, őrült fenevadak. De továbbmegyek, hiszen a játékban már korábban látott freakerek mellett megtalálható ripperek a maguk tébolyodott, öncsonkító, istentagadó, szektákba csoportosuló módjukon egyenesen Garth Ennis vérmocskos, ultra-kegyetlen Crossed című képregényének pszichopatáira hajaznak.
Nem túl szelíd motorosok
A Days Gone a játék helyszínét Észak-Amerikába, Oregon államba helyezi, jókora fenyőerdőkkel, hegyi tisztásokkal, havas hágókkal, jéghideg patakokkal és alig néhány házból álló kisvárosokkal – igazi pihenő-övezet, ahol nagyokat lehet kirándulni még a világégés után is. Elsőre egészen meggyőző a látvány: amint elérünk az első elhagyatott városba, tényleg eluralkodik rajtunk a posztapokaliptikus életérzés. Üresen álló motelek és fogadók, út szélén hagyott vagy felborult autók/kamionok, kiégett holttestek, figyelmeztető graffitik a házfalakon, és még hosszasan lehetne sorolni, mennyi remek hangulatkeltő elemmel operál a Days Gone. Kár, hogy az illúzió szinte azonnal szertefoszlik, amint belépünk az épületekbe, és meglátjuk a belső dizájnt. A legtöbb berendezéshez használt tereptárgy folyamatosan ismétlődik, és ha mondjuk, két egymás melletti házban is találunk egy-egy gyerekszobát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy megvalósításban a megszólalásig hasonlítani fognak egymásra. Látvány szempontjából a játék sajnos jócskán lemaradásban van, és bár maga a környezet és az időjárás még korrekt módon lett megvalósítva (a havazás például gyönyörű!), az NPC karakterek, a távolabb lévő textúrák, és a már említett belső helyiségek kidolgozatlansága nagyon sokat el tud venni az élményből. Sajnos főszereplőnk ruhatárát a sandbox tematika ellenére sem tudjuk cserélgetni, be kell érnünk annyival, hogy a sztori háromnegyedénél egy új helyszín miatt lecseréli kabátját és sapkáját.
Ellenben motorunk igen szépen kicsinosítható, a teljesítményfokozó fejlesztések mellett (erősebb motor, jobb gumik, tartósabb felfüggesztés stb.) a kinézetét is aprólékosan változtathatjuk: új festést, egyéni matricákat tehetünk rá, amik miatt a kezdeti roncshalmazból idővel egy remek járgány kerekedik. Motorunkkal lényegesen gyorsabban közlekedhetünk a térségben, azonban az értékes benzin igen hamar kifogyhat, szóval erre nem árt fokozottan figyelni! Leginkább a 2015-ös Mad Maxhez hasonlítható az egész metódus, azaz ha motorunk tankja üres, mindenképp után kell töltenünk, máskülönben csak lábbal hajtva, iszonyú lassan araszolhatunk előre. Benzint szerencsére igen sok helyen találni (piros kannák/kutak), ezeket jelzi is a minimap, de ha az útmentén látunk egy vontatós kocsit parkolni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a csomagterében találunk némi naftát. Sajnálatos azonban, hogy Deacon nem képes magával vinni a kannákat, ezért egy-egy utántöltés után erősen ajánlott úgy tervezni a további kalandozásunkat, hogy lehetőleg útba essen legalább egy benzinkút vagy NERO ellenőrzőpont. Viszont nem csak a benzinre kell ügyelnünk, ugyanis motorunk károsodhat is az ütközések, nagyobb ugratások, vagy ellenséges találatok által, megjavításához pedig fémhulladék (scrap) szükséges, máskülönben kutyagolhatunk tovább gyalogszerrel. A táborokban némi pénzért cserébe természetesen utántöltik nekünk a tankot, illetve a legutolsó anyacsavarig megjavítják szeretett fémhátasunkat, ám ha kinn mászkálunk a nyílt terepen, akkor minderre nekünk kell odafigyelnünk. A környezet pedig telis-tele van ránk leselkedő veszéllyel: ha nem egy csapat freaker jön szembe, akkor fegyveres banditák vagy vadállatok (például szintén fertőzött farkasok vagy medvék) állják utunkat, és 4-5 golyóval a tárban higgyétek el, hogy nem szívesen robban le az ember ilyen rázós környéken.
Holtak földje
Aztán mikor már azt hinnénk, hogy rosszabb nem jöhet, akkor megjelenik egy teljes Horda. Szavamra mondom, videojátékban ezeknél a vonuló, több száz fős freakereknél letaglózóbbat még nem láttam. Egyszerűen a szavam elakadt, amikor először megpillantottam egy komplett, menetelő sereget. Borzongatóan hatásos jelenet – amire a zene csak rátesz pár lapáttal! –, pláne amikor véletlenül észrevesznek és az összes őrjöngve támad nekünk. A Days Gone ezekben a pillanatokban brillírozik leginkább, a kifejlett Horda megjelenése pedig már most ott van 2019 legemlékezetesebb videojátékos momentumai között.
Öt nagyobb tábor található a játékban, ahol fejleszthetjük a motorunkat, a fegyvereinket, eladhatunk vadászholmikat és növényeket a konyhán, illetve vehetünk fel fő- és mellékküldetéseket, de akár nyugovóra is térhetünk, ha belefáradtunk a nagy portyázásokba. Fontos még kiemelni, hogy a leölt freakerek begyűjtött füleit (nem vicc, tényleg össze lehet szedni őket) is beválthatjuk némi tiszteletpontért cserébe. Minél több ilyen pont gyűlik össze (ezeket főként a küldetések és a Hordák kiiktatása gyarapítja), annál nagyobb bizalmat szavaznak nekünk az adott barakkban, ezáltal pedig folyamatosan nyílnak meg előttünk újabb és újabb fejlesztések, mind motorunkhoz, mind fegyvereinkhez. Fontos megjegyezni, hogy minden tábor külön vezeti a számlánkat, és nem mindegyikben található széleskörű fegyverkínálat vagy szerviz, így rá leszünk kényszerülve az ingázásra. Nagy kár, hogy ezeken a helyeken több interakcióra már nem adatik lehetőségünk, nem tudunk elbeszélgetni a túlélőkkel, vagy akár csak leülni velük a tűz köré, egyedül az árusok társalognak velünk néha, de ők sem közölnek semmi érdemi információt. Dolgunk időről időre mindössze annyi lesz, hogy felvesszük az adott küldetést a táborban, utántöltjük a tankunkat, vásárolunk annyi lőszert, amennyit csak elbírunk, majd elhagyjuk a biztonságos fészket, és odakint megpróbálunk túlélni úgy, hogy közben még a küldetést is elvégezzük. Ha mindez sikerül, akkor visszatérhetünk és kezdhetünk mindent elölről.
Hála az égnek adott a gyorsutazás lehetősége – ez egyébként benzint és elpazarolt időt kostál –, ami bizonyos esetekben jelentősen megkönnyíti a dolgunkat. Túl sok az alibi-küldetés, azaz a játék időhúzás gyanánt bedobál teljesen súlytalan, aránytalanul elnyújtott missziókat, melyek csak a játékidőt tolják ki – így nem is annyira nehéz összehozni azt a 30-40 óra végigjátszási időt, kedves SIE Bend Studio! –, de a fő történeti szálhoz vajmi keveset adnak hozzá. Azt hiszem, nálam ott szakadt el végleg a cérna, amikor a játék háromnegyedénél, jókora harcra készülődvén egy olyan feladatot kaptam, hogy találjak meg egy mp3-lejátszót (!) a tábori vegyészmérnöknek – és ez még csak nem is mellékküldetés volt! Ám mielőtt a Days Gone totális érdektelenségbe fulladna, szerencsére képes váratlan pillanatokban bedobálni meglepő momentumokat, amik egy időre kiszakítanak bennünket az egyhangú, ismétlődő küldetések egymásutánjából, és ösztökélnek arra, hogy csak nézzük már meg, hogyan alakul tovább a cselekmény. Meglepetések és árulások színesítik a sztori palettáját, miközben ide-oda vándorlunk a táborok között és hol ennek, hol annak segítünk. Néha nyomokat keresünk, néha lopakodva kihallgatunk pár NERO tudóst, néha pedig vérgagyi motoros üldözés közepette kell elkapnunk egy-egy rosszfiút, de jobbára inkább lövöldözni fogunk, méghozzá nagyon sokat.
Fegyverek szempontjából igen változatos a skála: kapunk pisztolyokat, vadász- és mesterlövész puskákat, gépfegyvereket, felszedhető közelharci alkalmatosságokat (baseballütő, fejsze, machete stb.) de a vállalkozóbb kedvűek nyilakat is kedvükre lődözhetnek. Fegyvereink fejlesztése opcionális, ám mindenképp melegen ajánlott tevékenység, hiszen például egy hangtompító vagy scope felszerelve a puskánkra szörnyen hasznos lehet, ha több ellenféllel állunk szemben, netán lopakodva szeretnénk teljesíteni egy-egy missziót, ahol nem árt mindent magunkhoz venni, amit csak találunk. És itt el is érkeztünk a Days Gone egyik legfontosabb eleméhez: a craftoláshoz.
Ahogy a The Last of Us esetében, úgy itt is létfontosságú legyártanunk bizonyos eszközöket – például eü-csomag, molotov-koktél, robbanóeszköz stb. –, hiszen a túlélés szempontjából ezek elsődlegesek. Szerencsére majdnem mindenhol találunk felhasználható alapanyagokat, ezért érdemes nyitott szemmel járni nemcsak a városokban, de a fő- és mellékutak mentén is, mert nem egyszer találhatunk gazdátlanul rozsdásodó autókat, melyek csomagtartóit felfeszegetve értékes dolgokra bukkanhatunk. Lőszert főként rendőrautók csomagterében lelhetünk, eü-csomagot pedig mentőautókban, de erősen ajánlott az ellenséges táborokat is alaposan körbejárni. Igen nagy mázli, hogy a motorunk megjavításához szükséges fémhulladékot a legtöbb járgány motorteréből kinyerhetjük, így ha útközben le is robbanunk, elég egy kasztnit keresni, amiben többnyire találunk a javításhoz szükséges összetevőt. A szövetséges táborokban ugyan vásárolhatunk lőszert, de például hiába fekszünk le aludni pár órát, ez nem tölti vissza az életerőnket, ahogy a craftoláshoz kellő holmikat sem vásárolhatjuk meg. A lényegesebb cuccokat a veszélyes kinti világból kell összeszednünk, ami miatt néha akaratlanul is rákényszerülünk arra, hogy elhagyatott házakat, éttermeket, bárokat és egyéb épületeket járjunk be az értékes loot keresése céljából.
Elmaradt a trónfosztás
A Days Gone ott fullad ki végérvényesen, mikor már több órányi játék után is ott kering a szánkban az a keserű érzés, hogy ezeket a játékmenetbéli elemeket bizony már láttuk máshol, méghozzá ezerszer jobban megvalósítva. A craftolás és a harcrendszer egy az egyben The Last of Us, csak épp ott sokkal nagyobb tétje volt a kevés lőszernek és az összegyűjthető alapanyagoknak. A nyomolvasást is rengetegszer láthattuk már más játékokban, sokkalta érdekesebben kivitelezve. Járgányunk fejlesztése, felspécizése és a benzinnel való utántöltögetése erős Mad Max-utánérzés, de ott meg tudták oldani, hogy a kannákat legalább magunkkal vihessük. Persze ebbe bele lehetne kötni, hogy az élethűség miatt választották ezt a folyamatos utántöltési rendszert a fejlesztők, de gondoljunk csak bele, mennyivel valószerűbb lett volna, ha a kannák a Mad Max-hez hasonlóan kiürülnének, a cipelés elvetését pedig már csak azért sem értem, mert Deacon egyébként előszeretettel pakol fel sok minden mást a motorjára.
A sztoriban kvázi a játék háromnegyedéig vajmi keveset tudunk meg a fertőzés eredetéről, elterjedéséről és utóhatásairól, és inkább hajaz az egész egy gyengébben megírt The Walking Dead-szezonra, amiben a drámai zenére A-ból B pontba elvándorlás sem fog újdonságként hatni azoknak, akik játszottak a 2010-es Red Dead Redemptionnel. Míg a napfényben aránylag mutatós a látvány, addig az esti látkép egyáltalán nem fest túl szépen, emellett pedig rengeteg hibával és buggal, eltűnő textúrákkal, és beakadó NPC-kel találkoztam a tesztelés alatt, amiket remélhetőleg szépen apránként orvosolnak majd.
Levonva a konklúziót, a Days Gone az a fajta játék, amivel el lehet lenni ideig-óráig, de szinte minden egyediséget nélkülöz, minden elemét láttuk már máshol, a történet pedig néha annyira trash, hogy már én éreztem magam kínosan. A karakterek egyáltalán nem lettek kidolgozva (ennek ellenére a végjátékra addig épelméjű szereplőket állítanak be őrültnek), és Deacon sem túl szimpatikus, sőt néha, egy-egy megnyilvánulásánál már az volt az érzésem, hogy konkrétan szociopata. A Days Gone amellett, hogy teljesen magyar nyelvű (legalábbis egy korrekt felirat formájában), egyedül a Hordák miatt marad emlékezetes, miattuk megéri egy leárazás után belevetni magunkat ebbe a posztapokaliptikus motoros kalandozásba, de mikor megérkezik a The Last of Us Part II, már nem igazán fogjuk újra elővenni.
