Az 1980-as évek végén járunk, ahol a címszereplő elátkozott erdő komplett falvakat kebelezett be és zárt el a külvilágtól, ráadásul olyasféle speciális gombafaj terem a halott, fekete földben, melynek spórái megfertőzik az embereket: van, aki „csak” szimplán őrült lesz tőlük, van, aki átváltozik valami mássá, de van olyan is, aki belehal az egyre terjedő pestisbe. Jópofa csavarral indít a Steamen már évek óta elérhető Darkwood (sajnos akkor nem került sorra, de most pótlunk a konzolos megjelenéssel), ugyanis nem a történet elején megismert orvossal kell a játék későbbi részében túlélnünk, hanem épp az általa foglyul ejtett, majd rá vadászó idegennel. Főhősünknek nincs neve (hivatalosan csak The Stranger jelzővel fut) és a kiutat keresi a sötét erdőből, miközben minden egyes nap az életéért kell küzdenie – főleg az éjszaka leszálltakor. Csak úgy, mint a Smoke & Sacrifice esetében, itt is éjjel leszünk a legsebezhetőbbek, csak amíg Sachi a rémségeket távol tudta tartani magától a lámpásával, addig itt ilyesmire esélyünk sincs.
Éjszaka csak a bázisunkként szolgáló óvóhelyünk falai közt húzhatjuk meg magunkat, mely ugyan távol tartja a lidérceket és ártó szellemeket, ám a hús-vér szörnyeket már nem. De pont itt jön a képbe a craftolás és a leegyszerűsített bázismenedzsment: be kell deszkáznunk az ablakokat, eltorlaszolnunk az ajtókat, fegyvert, kötszert, deszkákat készítenünk, és jobb, ha az óvóhely generátorát is feltöltjük naftával, mert ha az kiürül, és ránk borul a teljes sötétség, akkor szinte kizárt, hogy megérjük a hajnalt. Napközben portyázhatunk, gyűjtögethetünk és felfedezhetjük a több nagyobb területet (random generált térkép van minden újrajátszáskor), napszállta után pedig jöhet a szó szerint értendő túlélőhorror. Ha elkerülhetetlen a közelharc, akkor a taktikánkat alaposan meg kell fontolnunk, hisz lőszerünk a fel-feltűnő árus kedvező portékája ellenére sincs soha elegendő, staminánk véges, életerőnk kevés, táposabb lények ellen pedig eleinte semmi esélyünk.
Suttog a fenyves
Maradt bennem némi félelem a hatalmas erdők átláthatatlan káoszából, miután gyerekkoromban megnéztem VHS-en az Ideglelés című, mára már klasszikusnak számító found footage horrorfilmet. Soha korábban nem rettegtem annyira az öreg fák vékony ágainak recsegésétől, és az ismeretlen rémektől, melyek az árnyak közt lapulnak. A végre konzolokra is átvándorolt Darkwood hasonlóan sötét, beteges – rettentő elvont hangulata rátelepszik az emberre, és nem ereszti egykönnyen. Ez az a fajta lélekgyilkos horror, amelyben nemcsak az eléd tolt, manifesztálódott borzalmak, de a háttérben meghúzódó, naplóbejegyzésekből, fotókból, újságkivágásokból vagy épp megtalált tárgyakból is oly’ szörnyűségek rajzolódnak ki, hogy én speciel a 2Dark óta nem éreztem videojátékban hasonló, lelkileg megterhelő kegyetlenséget. A Darkwood csupán megmutatja, mondjuk, egy szekrény mögött megtalált, megtépázott lánykaruha fotóját, de neked kell mögé képzelned, hogy mi történhetett ott. Számtalan ilyen elemmel operál a játék, a prológus után nem sokkal pedig már azon kapjuk magunkat, hogy körülöttünk groteszk teremtmények mászkálnak fel-alá, majd úton-útfélen kegyetlen gyilkosságok megcsonkított tetemekkel teli helyszíneibe botlunk.
A Darkwood nem kímél, elementáris erővel szabadítja rád a nyomasztó hangulatot, amire csak rátesznek pár lapáttal a sejtelmes környezeti zajok és a komor zenei motívumok. A felülnézet kifejezetten jól áll a programnak, a fény-árnyék hatások pedig tökéletesen lettek kivitelezve. Elérik, hogy valóban óvakodjunk az előttünk álló ismeretlentől, fontoljuk meg minden cselekedetünket, és ha új területre érünk, ne rohanjuk ész nélkül előre. Horrorrajongóknak mindenképp erősen ajánlott a beszerzése, esős éjszakákon pont ideális elmerülni Darkwood erdejének vérfagyasztó sötétjében.
