Kevés hálátlanabb feladat létezik egy folytatás gyártásánál, főleg egy olyan műfajban, ahol szinte lehetetlennek látszik újítani. Egy FPS esetében könnyű a külsőt kicicomázni, és máshoz nem nyúlni, vagy egy stratégiában megemelni az egységek számát, esetleg új, a játékmenetet elmélyítő funkciókat hozni, na de egy vizuális novellában? Ha valami nem lehet szebb, játékmenetének korlátait pedig maga a műfaj adja, akkor hol lehet ott újítani? Ha a Danganronpa-famíliát nézzük, a válasz meglehetősen egyszerű: gyakorlatilag sehol, és igazából olyan nagyon nincs is szükség rá.
SZIGETI VESZEDELEM
Ha valakinek kimaradt volna a Danganronpa az életéből: a 2010-ben, Japánban, PSP-n indult széria interaktív vizuális novella, azaz történetközpontú felolvasóest, ahol esetenként az ember megkapja az irányítást, a maga tempójában ismerheti meg a karaktereket, beleszólhat abba, kivel és milyen viszonyt ápoljon, és néha akár életekről is dönthet. Szó szerint.
A Danganronpa világa, egész pontosan annak egy szeglete ugyanis az egyik legfurcsább hely a Földön: a Hope's Peak Academy egy elképesztően elit, teljesen zárt középiskola, ahová nem jelentkeznek a tanulók, hanem fejvadászok keresik meg őket, de csak és kizárólag azokat, akik valamilyen téren a legjobbak, legyen az művészet, sport, vagy akár csak rajongás egy bizonyos műfaj iránt. Az előző epizód főszereplője a vak szerencse (a nevét kisorsolták az iskolalottón) terén volt páratlan, mostani hősünk, Hajime Hinata pedig... nos, neki fogalma sincs, hogy mihez ért a legjobban, mert a videojátékos főszereplők klasszikus szindrómájában, amnéziában szenved, és ezen az sem segít, hogy első napján nem az akadémia falai között, hanem egy trópusi szigeten találja magát újdonsült osztálytársaival. Ahonnét nem lehet kijutni. Ahol rajtuk kívül a világon egy lélek sincs.
Ahol pedig ilyen körülmények vannak, ott az sem teljesen meglepő, hogy a váratlan osztálykirándulást egy beszélő plüssállat, a végtelen boldogságot és szeretetet hirdető Usami vezeti, aki csak egy felejthetetlen kalandot akar a nebulóknak, ám számításait keresztülhúzza az akadémia szadista iskolaigazgatója, a szintén a plüssállatok faját erősítő Monokuma, aki inkább egy második Battle Royale-t szervez. A szabályok egyszerűek: csak úgy lehet kijutni a szigetről, ha valaki megöli egy társát, és megússza a gaztettet.
VISZLÁT, BOLDOGSÁG
Ha ismerős a felállás, az nem a véletlen műve, pontosan ugyanígy indított ugyanis a Danganronpa első epizódja is, ami alapján úgy tűnhet, hogy ez egy remake, de... de valójában csak arról van szó, amit a legutóbbi Star Wars is csinált: parafrázisról. Igaz, itt kevesebb az újratervezett Halálcsillag, és a recirkulált fordulatok mennyisége és fajtája, de ha az ember tehenet lát, nevezze tehénnek.
Tehén pedig még ezen a szigeten is van (Konkrétan egy varázsbottal átvarázsolnak egy kakast. Nem, ne kérdezzétek, hogyan és miért!), és persze idővel gyilkosságból is, amit a jó öreg tárgyalás követ. A Danganronpában a játékmenet két jól elkülöníthető részre oszlik: Daily Life és Deadly Life. Előbbi során szabadon bejárhatjuk a szigeteket (mert több is van belőlük), beszélgethetünk a többiekkel, baráti kapcsolatba léphetünk velük, és felfedezhetjük a helyszíneket. Utóbbiban körülbelül ugyanezt tesszük, csak ekkor nyomokat keresünk, a mi feladatunk ugyanis kideríteni, hogy valójában ki követte el az aktuális gyilkosságot, és pontosan hogyan. Ha a tárgyalások alatt rossz embert vádolunk meg, vagy mellélövünk a gaztett részleteit illetően, az igazi tettes megúszhatja az ügyet, cserébe viszont az egész osztályt kivégzik. Nehéz ügy.
Nehéz, de továbbra is elképesztően lebilincselő, és lényegesen elborultabb, őrültebb, mint elődje volt – pedig ha valami, hát a Danganronpa ebben eddig sem szenvedett hiányt!
