A svéd Paradox grand stratégiája, a Crusader Kings, az uralkodói famíliákról szól: felveszed egy dinasztia fonalát, és jobb esetben évszázadokon keresztül pörgeted a ”családi bizniszt”. Hódítasz, kémkedsz, gondoskodsz az örökösökről. Azonban földesúrnak vagy királynak lenni sem csupa móka és kacagás, elvégre ott vannak a betegségek, az orgyilkosok, a folyamatosan furkálódó beosztottak, ráadásul minden csipcsup kicsapongásért társadalmi megbélyegzés jár, és persze ott az állandó stressz, amit jobb esetben vadászatokkal, mulatságokkal oldott a középkori elit. A cél pedig a vagyon, a hírnév, és a minél nagyobb birtok, miközben a tűpontos hűbéri kötelékben halálos kötéltáncot járunk az egyedi vonásokkal felruházott grófok, hercegek, királyok és császárok között.
A svédek általában nem sokáig ülnek a babérokon, és hamar beindul a tartalomgyár a termékeiknél, most azonban másfél év kellett, hogy kijöjjön az első, komolyabb kiegészítő – a Northern Lords márciusban inkább csak egy kis viking fejtágító volt. A Royal Courtra azonban érdemes volt várni, mert látszólag ugyan egy apró trónra (gémer-székre!?) hajazó ikonnal lettünk csak gazdagabbak, de ez a kis szimbólum bevezetést jelent a királyi udvarokba. Minden uralkodó (király és császár) kapott egy saját, egyedi tróntermet, amelynek a fénye emeli a presztízsünket, és elkápráztatja a nemeseket – már ha van fénye. De kezdjük az alapoktól: a trónteremben alapvetően ülni és uralkodni lehet, továbbá meghallgatni az alattvalók petícióit – fogadóóra egyébként ötévente van, és három apróbb történetben kell igazságot tenni, például birtokvitákban, büntetőügyekben vagy épp árvaelhelyezésben (száz fölötti készlet van a bonyolultabb ügyekből, tehát ritka az ismétlődés). A döntést illik alaposan megrágni, ugyanis ítéletünk szerint alakul az udvar reputációja és a saját hírnevünk, illetve változik az érintett karakterekkel való viszonyunk.
Néha persze már csak azért is érdemes bekukkantani a 3D-s trónterembe, mert a tanácstagok mellett a teljes udvartartás ott lebzsel, és ezek között is akad elintéznivaló, vagy épp foglalkozhatunk a csinosítgatással. A hadjáratokban megszerzett zászlók és a vadásztrófeák mehetnek a falakra, a kegytárgyak pedig az emelvényeken kiállítva hirdethetik gazdagságunkat. A királyi udvar beállításai azt is lehetővé teszik, hogy kiválasszuk a politika nyelvét, a főbb irányvonalát, de megszabhatjuk az udvari divatot, a berendezés és az étkek minőségét, sőt a szolgák számát is. Nyilván ezek mind-mind a havi büdzsé terhére mennek, tehát addig nyújtózkodj, amíg a selyemlepedő ér. A külsőségek és a pazarlás idővel aztán elnyeri jutalmát, egyre többeket késztet arra, hogy kifejezzék hódolatukat (pénzzel, ajándékokkal megtámogatva), de ha történetesen az alvégen kezdünk (grófként), akkor pedig ezzel az új opcióval nyalhatunk felfelé, ó pardon, férkőzhetünk a király bizalmába (csak jelzem, hogy a játékban némely nyelv vulgáris változata is beszéltethető).
A fontosabb változtatások közé feljegyezhetjük még, hogy megjelentek a rendszerben az egyedi tárgyak, így minden karakter felruházhatja magát egy-egy karddal, páncéllal, koronával, és néhány kisebb bizsuval. A szütyőnket pedig lopással, egyéni párviadalokban, és sikeres hadjáratokban tölthetjük meg, illetve, ha felveszünk egy antikvárius karaktert, ő is összebarkácsolhatja a szükséges relikviát. Izgalmas lehetőség továbbá, hogy művészeket, kalandorokat szponzorálhatunk, akik műveikkel megintcsak udvarunk fényét emelik. A Royal Court a kultúra terén is újraírt néhány fejezetet, például létrehozhatók hibrid kultúrák, ahol a két túlsúlyban lévő népcsoport keveredése közös pilléreket és tradíciókat tartalmaz, de kellő mennyiségű (jó sok..) presztízzsel el is távolodhatunk a saját örökségünktől.
Összességében a Royal Courttal sikerült megragadni a kormányzás egy olyan aspektusát, amely eddig többnyire csak a stewardship fókusz mögött létezett, néhány mondatos problémamegoldó-szakkörként. Mellékesen meg jó dolog volt végre kiszakadni a háborús mindennapokból, és bíráskodni, vagy tenni-venni a trónteremben.
