Ha a szimulátor jelzőt egy kabátként képzeljük el, akkor vannak azok a játékok, melyekre csak a leginkább túlméretezett darabokat lehetne ráhúzni, és még akkor is kilógna egy-két testrész. Hogy érthető legyen, hogy mire is gondolok, ezeket úgy lehet körbeírni, hogy gyakorlatilag egy munkát végzel, amelynek a valósághoz legfeljebb nyomokban van köze, inkább a szórakoztatás a cél. Ilyen volt például a Hardspace űrhajó-bontója (amit személy szerint imádtam, bár wilson kolléga kevésbé lelkesen nyilatkozott róla a tesztünkben), és ilyen most a Contraband Police is.
Általában nem szoktam ugrani az ilyen jellegű „félszimulátor” játékokra, ez hagyományosan inkább Trau elvtárs játszótere, akit innen is csókoltatok, mert számomra érthetetlen, leginkább mazochistának tűnő hajlamával sok terhet levesz a vállunkról. Itt azonban valamiért úgy éreztem, hogy kicsiny lelkemhez szól a posztszovjet kisdiktatúra, a képzeletbeli Acaristan határőreinek munkája, amint a környező országokból érkező lepukkant járgányokat csempészáru után kutatják át. No és persze papírokat ellenőriznek, fű alatt fusiznak, és esetleg (mondom, esetleg) bevállalják a kockázatát annak, hogy némi kenőpénz ellenében a megfelelő pillanatban más irányba néznek. Mi tagadás, a Contraband Police kapcsán egy az egyben a Papers, Please! jutott az eszembe, hiszen ott is egy erősen disztópiába hajló kommunista állam első számú védvonalaként szolgálunk a bevándorlók ellen. Tesztünk alanya azonban annyi egyéb tevékenységgel is ellát, hogy legfeljebb ihletként tekinthetünk Arstotzka határőreinek munkájára. A Contraband Police ugyanis nem „csak” a bevándorlókkal foglalkoztat, azok ugyanis minden esetben járművön érkeznek a határátkelőhöz. A szovjet-éra különféle autócsodái sajna nagy szívfájdalmamra álnéven szerepelnek, egy-két kivétellel igencsak nehezemre esett memorizálni a fantázianeveket. Szerencsére a határőr legjobb barátja a kis kézikönyv, melyben minden szükséges információ fellelhető: az igazoltatás helyes és teljes menete, a szomszédos államok neve, vezetői, a járművek műszaki adatai, a lehetséges csempészáru-rejtekhelyek és azok felbontásának módja.
Mindezt persze az oktatórész során elsajátítjuk, és csak apránként bővül tevékenységeink köre, de vegyük példának Vaszilij Vaszilijevicset. Az iratok elkérése után ellenőrizzük, hogy fizimiskája hasonlít-e az igazolványában szereplőhöz, aztán ellenőrizzük, hogy minden csatolt dokumentumban (jogosítvány, fuvarlevél, oltási igazolvány, miegymás) egyformán van-e Vaszilij Vaszilijevics neve leírva, végül az egyéb azonosítókat, pecséteket, lejárati dátumokat is átnézzük minden egyes papíron. Ha elvtársunk árut is szállít, akkor ellenőriznünk kell, hogy rakománya megfelel-e a fuvarlevélen szereplőnek. Mindeközben szemrevételezzük a gépjárművet: ellenőrizzük a rendszámát, mázsálunk, a külső sérüléseket jegyzékbe vesszük, és UV-fény alatt átvizsgáljuk a leggyakoribb lehetséges rejtekhelyeket egy kis, fehér kígyó-szimbólum után kutatva. Ez ugyanis a csempészek egyezményes jele a cucc búvóhelyének megjelölésére, és azt most inkább engedjük el, hogy egyáltalán miért jelölné meg bárki is az illegális árut egy olyan módszerrel, ami garancia az azonnali lebukáshoz. Ha mindent rendben találtunk, Vaszilij mehet a dolgára, ám ha a legkisebb eltérés adódik a papírokban, vagy egy éppen aktuális szabályozás miatt nem léphet dicső utópisztániánk területére, akkor vissza kell fordítanunk. A helyes döntés az alaposságunkkal arányosan számolt pénzjutalommal jár, a hibákért viszont alaposan meg kell fizetnünk.
Amennyiben viszont Vaszilij elvtársról bebizonyosodik, hogy rejteget valamit, akkor borul az egész forgatókönyv és érdemes azonnal bilincsbe verni, nehogy meg akarjon lépni a helyszínről, vagy urambocsá’ kenőpénz felajánlására vegye a bátorságot (akad, aki eleve meg sem áll átvizsgálásra), és kénytelenek legyünk elfogadni. Szabályos őrizetbe vétele után békében nekiállhatunk lebontani a karosszériát, szétszabdalni a kárpitozást, felhasítani az abroncsokat, széttúrni a rakományt. Jelmondatunk, hogy „legyen az alkohol, cigaretta, drog vagy fegyver, a határőr szemmel nem ver; csak pajszerrel, vagy amivel éppen kell”. A dolgos nap végén a lesittelt elkövetőket és a csempészárut el is kell szállítmányoznunk a megfelelő helyre; előbbieket a gulágra javítóintézményként működtetett kőfejtőbe, utóbbiakat a további pénzjutalom ellenében a rendőrségi bázis raktárába juttatjuk el kis járgányunkkal. Menet közben mindenféle akadályokat is leküzdünk, például a gyér forgalom mindig a legrosszabbkor jön szembe a beláthatatlan kanyarban, de kidőlt fákkal és útonállókkal is kell számolnunk. Mert bármily elképesztő és hihetetlen, nem mindenki gondolja úgy, hogy a kommunista utópia annyira fantasztikus (vagy éppen a köz érdekét szolgálja).
A szemfüles határőr-jelöltjeinkben mostanra joggal merülhetett fel a kérdés: mire kell nekünk a pénz? Nos, Acaristáni utópiánk annyira kommunista, hogy ihaj, hiszen a vagyonközösség teljesen megvalósult – határőrként márpedig a mi egyszemélyes közvagyonunknak számít az átkelőhely és annak minden java, úgyhogy innentől fogva egyértelmű, hogy a mi feladatunk fizetni minden számlát, és természetesen alkalmazottaink bérét is. A sikeres átkelőhely pedig arról ismerszik meg, hogy mindemellett van pénze fejlesztésekre is: nagyobb raktár, nagyobb (és kényelmetlenebb) börtön, jobb kocsi, jobb szállás, jobb felszerelés az őrség számára. A túlköltekezés azonnali vereséget jelent, ami a figyelmes határőr-jelöltjeinkben újfent joggal vetheti fel a kérdést, hogy lehet-e nyerni? Nos, mondjuk úgy, hogy igen, bár a játéknak konkrét vége nincs, de adott egy kis történet, melyben több ponton eldönthetjük, hogy támogatjuk-e a diktatúrát, vagy az ellene szegülők mellé állunk. Ezalatt időnként szembesülünk döntéseink következményeivel, olykor parancsnokaink nyomozásra szólítanak el, megmaradó kis szabadidőnkben pedig a vidéket járva, mindenféle elszórt cuccokat is keresgélhetünk a többféle befejezés egyikéhez vezető úton.
Be kell vallanom, magam is meglepődtem, hogy milyen jól szórakozom a Contraband Police-szal töltött időben. Persze tény, hogy a grafika elmaradott, a táj egyhangú, a tűzharc fapados, és a játékmenet minden igyekezet ellenére repetitív, ráadásul rendszeresen fölösleges akadályokat gördít az ember útjába. Mindezek mellett azonban érezni rajta a törődést, hibátlanul működik, ráadásul van egy sajátos légköre, egy egyedi posztszovjet bája, amiről nem sikerült eldöntenem, hogy mennyire veszi magát komolyan, vagy mekkora részben szatíra. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nyilvánvalóan nem mindenkinek való. Ha a legújabb grafikára, legpörgősebb élményre vágysz, akkor meg pláne nem ez a te játékod – mindenki másnak viszont azt tudom mondani, hogy határőrnek lenni még nem volt ennyire szórakoztató.
