A Conflict: Denied Ops cím ne tévesszen meg senkit, volt ez már Crossfire is a kezdetek kezdetén, és hogy végül épp ötödszörre intik oda a kivénhedt bárzongoristát a nagy múltú sorozathoz – „Játszd újra Sam”, az csupán a kapitalizmus diadala. Ez persze nem baj, így működik a világ, és ne merüljünk el abban a posványban sem, hogy mennyire trendi lett co-op beütésű stuffot hegeszteni multi-platform berkekben, inkább vizsgáljuk meg, hogy érdemes volt-e a Conflict sorozat magvát adó négyfős alakulatot két harcosra redukálni, és a csapatbázisú szisztémát beáldozni az akcióért...
Szívesen mondanám, hogy valami eredeti sztorival kényeztetnek minket, de a Venezuelában frissen hatalomra jutott diktátor, illetve a képbe kerülő afrikai és orosz kontakt, fegyverkereskedők, ellopott atomcuccok és hasonló klisék tengere vár ránk. Ezekre már csak azért sem érdemes tintát pazarolni, mert gyakorlatilag édes mindegy, hogy tengeralattjáró-bázison, vagy egy bálnavadász-telepen ténykedünk-e, ugyanis hőseink a foglalkozásuk rabjai. Mennek, ahová kell. Rendet tesznek, mert ez a dolguk, és mert a CIA egyik félkatonai szárnya, a Special Activities Division nem cserkészfiúk gyülekezete. A szervezet (valóban létező ága a CIA-nak, de ez gondolom nem meglepetés) egyébként olyan ex-eliteket toboroz a soraiba, akiknek a fegyverhasználat nem jelent gondot, és azonosulni tudnak azzal a filozófiával, hogy a Cég egy sikertelen misszió után egyszerűen leírja őket. A játékban felvonuló Reggie Lang és Lincoln Graves páros ilyesfajta „jómunkásemberek”. Az alapkoncepció pedig arra a nem túl bonyolult szituációra épít, hogy két hősünket ledobják a világ egy-egy nem túl közeli, és nem túl barátságos pontján – a lokációkat figyelve, Ruanda, Szibéria, Oroszország, Venezuela, egyik sem éppen üdülőparadicsom – és szent feladatuk az adott pályán megfelelően elrejtett objektumhoz eljutni. E pontok halmaza információszerzéstől a konkrét megsemmisítésig, túszmentésig, minden effélét magában foglal, de ugyanakkor a nem kötelező jellegű másodlagos célok teljesítése, – például a rabok kiszabadítása egy ízben ideiglenes fegyvertársakhoz juttat –, is hasznosnak bizonyulhat. Törekvéseinket ex-szpecnyaz zsoldosok, helyi felkelők akadályozzák, az éppen aktuális szituációnak megfelelően, és általában néhány helikopter, légpárnás jármű, vagy páncélos is tiszteletét teszi a körzetben. Eddig semmi extra, ez gyakorlatilag a Soldier of Fortune receptje is lehetne, de itt ketten volnánk...
Jóban, rosszban, egészségben és betegségben..., ismerős a szöveg ugye, és valóban, mint egy öreg házaspár, ezek ketten elválaszthatatlanok. Mármint Reggie a géppuskás (nehézfegyver-specialista), és Lincoln a buzgó katolikus, gondos családapa, aki mellesleg távcsöves puskával durrantja szét mások szürkeállományát, tehát mondhatjuk, hogy mesterlövész, és abból is a jobbik fajta. Az egészségben és betegségben kitételt is illik komolyan venni, hiszen ha valamelyikük megroggyan egy komolyabb találattól, akkor a másik még visszasegítheti egy injekcióval az evilági feladatokhoz. Ebből, pedig szinte értelemszerűen következik, hogy a küldetések során bármikor, bármelyikük bőrébe belebújhatunk, miközben az éppen a gépi rutinokra bízott társ a jobb egérgombbal kommandírozható, és meglepő, de egészen jól működő AI gondoskodik arról, hogy több legyen egyszerű koloncnál. Az inaktív „pajti” ugyanis olvas a testtartásunkról, figyeli mikor váltunk hangtompítós pisztolyra, azaz mikor mennék át sunnyogósba, ha pedig be van állítva követőre, ügyesen fedezi a hátunkat. Az összecsiszolt párost csak a bonyolultabb feladatok, például a nagy távolságokból való felzárkózás fektetik meg, ez azonban kis odafigyeléssel könnyen kiküszöbölhető…
A Conflict szó és a parádés látvány már hat éve nem férnek meg egy mondatban, és most sem fognak. A probléma az, hogy generációs lemaradásban vannak a Pivotalnál, és ezt most premier plánban – first person nézőszögből – dörgölik az arcunkba. Talán a két főszereplő, és a helikopterek mentenek valamit a látványon, illetve a nagymértékű rombolás, amit majd a konzolos vonalon értékelni is tudnak. Ugyanis jópofa dolog, hogy számos pályaelem, akár komplett épületek, tornyok dőlnek le, csak ennek csekély a taktikai hozadéka, és az irdatlan mennyiségben elszórt gázpalackok, hordók, és benzineskannák nyomán végigsöprő tűzvihar is pusztán a realitás- és szépérzetünket rombolja. Számtalan interjú, előzetesen közétett sajtóanyag emelte ki, hogy a falakon üthető résekkel új utak nyílnak harcosaink előtt, – hát nem. A fa utánérzésű festett részek elforgácsolása inkább csak fedezékbontás, és abból is a rondább kategória.
Ami viszont dicsérendő, hogy néhány pálya kialakításánál valóban sikerült megfelelni a Reggie-Lincoln párosra felskiccelt elképzelésnek. Nos, erre kiváló példa a Kolyma kastély Szibériában, ahol nekimehetünk frontálisan a főbejáratnak, de sokkal elegánsabb, ha a gyorsléptű mesterlövész és a hangtompítós pisztoly kombinálásával legyűrjük az elővédet, aztán csendben kiiktatjuk a magaslati, géppuskás őrposztot, és egyik karakterünket a riasztó bekapcsolására utasítva kicsaljuk a belső őrséget, hogy aztán személyesen legéppuskázzuk a botorul elősereglő hadat. A gond csak ott van, hogy meglehetősen kevés az ilyen szituáció, és ami van, az is úgy el lett dugva, hogy még véletlenül is nehéz megtalálni. Tulajdonképpen az AI is sokat javult, a korábbi Conflict gyermekbetegségek, mint a láthatatlan sarkokban materializálódó ellenfelek megszűntek, végre sikerült egy fedezékkeresős, változatos fegyverekkel felszerelt réteget alkotni, amely megfelelően kiszolgálja az igényeket…
A csendes, veterán mesterlövész és az első bevetését teljesítő szabad szájú géppuskás krónikája elméletileg tartalmaz minden olyan elemet, amelyet a stílus felvonultathat. Van éjszakai bevetés, csomagolva hozzá az éjjellátó ketyere, aztán járművek, amelyek közül néhányat – csapatszállító, tank, légpárnás – rövid etapokban, és megfelelően ronda körítésben, magunk is kipróbálhatunk, továbbá mellékeltek vakító-, füst- és foszforgránátokat, illetve rakétavetőt, hogy a taktikai síknak is adjanak egy esélyt. Annak a taktikai síknak, amely végtelen muníciót, csak fejlövésekre eldőlő ellenfeleket, és úgy összességében azt a piff-puff arcade-os vonulatot képviseli, amit már tíz éve száműztek a monitorokról… A legnagyobb furcsaság azonban, hogy ezek ketten beleszerelmesedtek saját fegyverükbe, és nincs az a pénz, hogy lehajoljanak egy-egy elejtett darabért. Amikor Lincoln egyik érzelmesebb pillanatában elárulja, hogy ő már nevet is adott a sajátjának – na az már szinte beteges. Nem mellékesen egyetlen árva géppuska/mesterlövészpuska birtoklása baromi unalmasan hangzik, elvégre egy FPS minőségét jócskán meghatározza a fegyverválaszték, de a Pivotal épp arra alapozta a kooperatív szisztémáját, hogy így minden pályát két, végletesen eltérő perspektívából lehessen újra és újra végigjátszani. Nevezetesen sunnyogó távoli gyilokként, avagy az izomarc afroamerikaival géppuskás közelharcban. A gondolat szép, csak mint mondtam végtelenül unalmas… Az egyetlen szépségtapasz a rendszerben, hogy a pályák után az 5,56-os könnyű géppuskához és a 7,62-es mesterlövészfegyverhez upgrade-ek formájában kapsz valami ajándékot, így kerül Reggie golyószórójára gránátvető-adapter, megnövelt tár, stabil fogást biztosító toldat, és Lincoln félautomatájára hangtompító, shotgun-adapter, jobb távcső, illetve a Landwarrior cucc. Utóbbit, mármint a Landwarriort úgy kell elképzelni, hogy a fegyverkamerát összekapcsolták egy speciális szemüveggel, ergo a fedezékből kidugott (a kihajlás gombokkal oldalra, illetve egy plusz billentyűvel felül is kikémlelhetünk) fegyverrel pontos lövéseket lehet leadni.
A multi kooperatív vonulatánál még reménykedhetnek a fejlesztők némi sikerben, mert a többi az merőben átlagos, vagy rosszabb. Szó ne érje a ház elejét, én nagy barátja vagyok a revolúciónak, de úgy érzem, hogy a Pivotal rossz irányba mozdult, amikor mindent, ami ért is valamit a Conflictban, szépen beáldozták ezért az arcade bohóckodásért. Kötve hiszem, hogy a Denied Ops, akárcsak egy pillanatra is megszorongathatná mondjuk a Gears of Wart vagy a Kane & Lynch-t kooperatívban, a szingli szálat pedig a nagy nevek (Crysis, COD4) már az első képkockánál legyűrték…
Szívesen mondanám, hogy valami eredeti sztorival kényeztetnek minket, de a Venezuelában frissen hatalomra jutott diktátor, illetve a képbe kerülő afrikai és orosz kontakt, fegyverkereskedők, ellopott atomcuccok és hasonló klisék tengere vár ránk. Ezekre már csak azért sem érdemes tintát pazarolni, mert gyakorlatilag édes mindegy, hogy tengeralattjáró-bázison, vagy egy bálnavadász-telepen ténykedünk-e, ugyanis hőseink a foglalkozásuk rabjai. Mennek, ahová kell. Rendet tesznek, mert ez a dolguk, és mert a CIA egyik félkatonai szárnya, a Special Activities Division nem cserkészfiúk gyülekezete. A szervezet (valóban létező ága a CIA-nak, de ez gondolom nem meglepetés) egyébként olyan ex-eliteket toboroz a soraiba, akiknek a fegyverhasználat nem jelent gondot, és azonosulni tudnak azzal a filozófiával, hogy a Cég egy sikertelen misszió után egyszerűen leírja őket. A játékban felvonuló Reggie Lang és Lincoln Graves páros ilyesfajta „jómunkásemberek”. Az alapkoncepció pedig arra a nem túl bonyolult szituációra épít, hogy két hősünket ledobják a világ egy-egy nem túl közeli, és nem túl barátságos pontján – a lokációkat figyelve, Ruanda, Szibéria, Oroszország, Venezuela, egyik sem éppen üdülőparadicsom – és szent feladatuk az adott pályán megfelelően elrejtett objektumhoz eljutni. E pontok halmaza információszerzéstől a konkrét megsemmisítésig, túszmentésig, minden effélét magában foglal, de ugyanakkor a nem kötelező jellegű másodlagos célok teljesítése, – például a rabok kiszabadítása egy ízben ideiglenes fegyvertársakhoz juttat –, is hasznosnak bizonyulhat. Törekvéseinket ex-szpecnyaz zsoldosok, helyi felkelők akadályozzák, az éppen aktuális szituációnak megfelelően, és általában néhány helikopter, légpárnás jármű, vagy páncélos is tiszteletét teszi a körzetben. Eddig semmi extra, ez gyakorlatilag a Soldier of Fortune receptje is lehetne, de itt ketten volnánk...
Míg a halál el nem választ…
Jóban, rosszban, egészségben és betegségben..., ismerős a szöveg ugye, és valóban, mint egy öreg házaspár, ezek ketten elválaszthatatlanok. Mármint Reggie a géppuskás (nehézfegyver-specialista), és Lincoln a buzgó katolikus, gondos családapa, aki mellesleg távcsöves puskával durrantja szét mások szürkeállományát, tehát mondhatjuk, hogy mesterlövész, és abból is a jobbik fajta. Az egészségben és betegségben kitételt is illik komolyan venni, hiszen ha valamelyikük megroggyan egy komolyabb találattól, akkor a másik még visszasegítheti egy injekcióval az evilági feladatokhoz. Ebből, pedig szinte értelemszerűen következik, hogy a küldetések során bármikor, bármelyikük bőrébe belebújhatunk, miközben az éppen a gépi rutinokra bízott társ a jobb egérgombbal kommandírozható, és meglepő, de egészen jól működő AI gondoskodik arról, hogy több legyen egyszerű koloncnál. Az inaktív „pajti” ugyanis olvas a testtartásunkról, figyeli mikor váltunk hangtompítós pisztolyra, azaz mikor mennék át sunnyogósba, ha pedig be van állítva követőre, ügyesen fedezi a hátunkat. Az összecsiszolt párost csak a bonyolultabb feladatok, például a nagy távolságokból való felzárkózás fektetik meg, ez azonban kis odafigyeléssel könnyen kiküszöbölhető…
Lehetne rosszabb!?
A Conflict szó és a parádés látvány már hat éve nem férnek meg egy mondatban, és most sem fognak. A probléma az, hogy generációs lemaradásban vannak a Pivotalnál, és ezt most premier plánban – first person nézőszögből – dörgölik az arcunkba. Talán a két főszereplő, és a helikopterek mentenek valamit a látványon, illetve a nagymértékű rombolás, amit majd a konzolos vonalon értékelni is tudnak. Ugyanis jópofa dolog, hogy számos pályaelem, akár komplett épületek, tornyok dőlnek le, csak ennek csekély a taktikai hozadéka, és az irdatlan mennyiségben elszórt gázpalackok, hordók, és benzineskannák nyomán végigsöprő tűzvihar is pusztán a realitás- és szépérzetünket rombolja. Számtalan interjú, előzetesen közétett sajtóanyag emelte ki, hogy a falakon üthető résekkel új utak nyílnak harcosaink előtt, – hát nem. A fa utánérzésű festett részek elforgácsolása inkább csak fedezékbontás, és abból is a rondább kategória.
Ami viszont dicsérendő, hogy néhány pálya kialakításánál valóban sikerült megfelelni a Reggie-Lincoln párosra felskiccelt elképzelésnek. Nos, erre kiváló példa a Kolyma kastély Szibériában, ahol nekimehetünk frontálisan a főbejáratnak, de sokkal elegánsabb, ha a gyorsléptű mesterlövész és a hangtompítós pisztoly kombinálásával legyűrjük az elővédet, aztán csendben kiiktatjuk a magaslati, géppuskás őrposztot, és egyik karakterünket a riasztó bekapcsolására utasítva kicsaljuk a belső őrséget, hogy aztán személyesen legéppuskázzuk a botorul elősereglő hadat. A gond csak ott van, hogy meglehetősen kevés az ilyen szituáció, és ami van, az is úgy el lett dugva, hogy még véletlenül is nehéz megtalálni. Tulajdonképpen az AI is sokat javult, a korábbi Conflict gyermekbetegségek, mint a láthatatlan sarkokban materializálódó ellenfelek megszűntek, végre sikerült egy fedezékkeresős, változatos fegyverekkel felszerelt réteget alkotni, amely megfelelően kiszolgálja az igényeket…
Párosban szép az élet?
A csendes, veterán mesterlövész és az első bevetését teljesítő szabad szájú géppuskás krónikája elméletileg tartalmaz minden olyan elemet, amelyet a stílus felvonultathat. Van éjszakai bevetés, csomagolva hozzá az éjjellátó ketyere, aztán járművek, amelyek közül néhányat – csapatszállító, tank, légpárnás – rövid etapokban, és megfelelően ronda körítésben, magunk is kipróbálhatunk, továbbá mellékeltek vakító-, füst- és foszforgránátokat, illetve rakétavetőt, hogy a taktikai síknak is adjanak egy esélyt. Annak a taktikai síknak, amely végtelen muníciót, csak fejlövésekre eldőlő ellenfeleket, és úgy összességében azt a piff-puff arcade-os vonulatot képviseli, amit már tíz éve száműztek a monitorokról… A legnagyobb furcsaság azonban, hogy ezek ketten beleszerelmesedtek saját fegyverükbe, és nincs az a pénz, hogy lehajoljanak egy-egy elejtett darabért. Amikor Lincoln egyik érzelmesebb pillanatában elárulja, hogy ő már nevet is adott a sajátjának – na az már szinte beteges. Nem mellékesen egyetlen árva géppuska/mesterlövészpuska birtoklása baromi unalmasan hangzik, elvégre egy FPS minőségét jócskán meghatározza a fegyverválaszték, de a Pivotal épp arra alapozta a kooperatív szisztémáját, hogy így minden pályát két, végletesen eltérő perspektívából lehessen újra és újra végigjátszani. Nevezetesen sunnyogó távoli gyilokként, avagy az izomarc afroamerikaival géppuskás közelharcban. A gondolat szép, csak mint mondtam végtelenül unalmas… Az egyetlen szépségtapasz a rendszerben, hogy a pályák után az 5,56-os könnyű géppuskához és a 7,62-es mesterlövészfegyverhez upgrade-ek formájában kapsz valami ajándékot, így kerül Reggie golyószórójára gránátvető-adapter, megnövelt tár, stabil fogást biztosító toldat, és Lincoln félautomatájára hangtompító, shotgun-adapter, jobb távcső, illetve a Landwarrior cucc. Utóbbit, mármint a Landwarriort úgy kell elképzelni, hogy a fegyverkamerát összekapcsolták egy speciális szemüveggel, ergo a fedezékből kidugott (a kihajlás gombokkal oldalra, illetve egy plusz billentyűvel felül is kikémlelhetünk) fegyverrel pontos lövéseket lehet leadni.
Végszó…
A multi kooperatív vonulatánál még reménykedhetnek a fejlesztők némi sikerben, mert a többi az merőben átlagos, vagy rosszabb. Szó ne érje a ház elejét, én nagy barátja vagyok a revolúciónak, de úgy érzem, hogy a Pivotal rossz irányba mozdult, amikor mindent, ami ért is valamit a Conflictban, szépen beáldozták ezért az arcade bohóckodásért. Kötve hiszem, hogy a Denied Ops, akárcsak egy pillanatra is megszorongathatná mondjuk a Gears of Wart vagy a Kane & Lynch-t kooperatívban, a szingli szálat pedig a nagy nevek (Crysis, COD4) már az első képkockánál legyűrték…
