Akár ismeri valaki, akár nem, a Combat Mission-sorozat a stratégiai játékok egyik ikonikus családja, jómagam például csak a Steel Panthers és persze a Panzer General-széria kapcsán vagyok annyira lelkes és támogató, mint cikkünk alanyát illetően. Számomra ugyan az imént említett Steel Panthers marad az etalon (hexaéderek, körökre osztott játékmenet, Turán, Toldi, Nimród, Csaba és még sok minden más), de tény, hogy a Combat Mission is megkerülhetetlen a maga műfajában. Ezt a legendát hivatott erősíteni a nemrég megjelent Battle for Normandy is, méghozzá az összes elérhető DLC-vel megtámogatva – innen is köszönet érte! Hiába azonban a minden jóval megpakolt csomag, mégsem volt maradéktalan az örömöm.
Az első szemöldökfelhúzást az árcédulák okozták: az alapjáték maga 58,99 euró, ami barátok között is csaknem 23 ezer forint, míg a teljes tesztcsomagom (amiben a négy DLC is benne van) több mint 54 ezer forintba fáj. Ez már egy szabad szemmel is egészen jól látható összeg, ami értelemszerűen az elvárásokat is megdobja „kissé”. Örömmel jelentem, hogy ezen elvárások döntő többségét azért sikerült megugrani, nagy baj tehát nincs. A menürendszer például klasszikus, bitbaltával faragott, vagyis remekül megidézi a csodás ’90-es éveket. Már maga a Play by E-Mail (email váltással történő, körönkénti játéklehetőség) rendszere is időutazásra invitál – nem hittem volna, hogy így 2023-ban találkozhatok még ezzel a megoldással. Ott van továbbá az IP-cím megadós, portos hálózati játék is, melynek köszönhetően hipersebességgel repültem vissza kamaszkoromba. Ha pedig mindez nem lenne elég nosztalgikus, még Hotseat is akad, a manapság megszokott, szerveres-becsatlakozós lehetőséget viszont hiába is keresnénk.
Amire viszont végképp nem számítottam, az az, hogy a borsos árért cserébe ennyire funkcionális látvány fogad az indítás után. A Battle for Normandy grafikája ugyanis meglehetősen minimalista: a szántóföld egy lapos és kilométereken keresztül egyforma négyzet, az erdőkben lévő fákat vélhetően Kaminón klónozták, a legendás normandiai sövények pedig katonás sorokban állnak, szépen, hasábformára nyírva. Ráadásul mindehhez olyan textúrák társulnak, amik már tíz évvel ezelőtt is a csúnya kategóriába estek. Az egyes terepviszonyok azért szerencsére felismerhetők, ami egy stratégiai játéknál elég fontos dolog (nem mindegy, hogy a virágos rétre vagy az elárasztott, mocsaras területre zavarod be a Párducot), de az árból kiindulva azért egy "kicsivel" korszerűbb látványt reméltem.
A gyengécske prezentáció már csak azért fájó pont, mert maguk a játékmechanikák viszont kiválóra sikeredtek. Ami annak fényében persze egyáltalán nem meglepő, hogy a Battlefront egy profi csapat, mely már cirka 23 éve csiszolja a Combat Mission-formulát (a 2000-ben debütált Combat Mission: Beyond Overlord volt az első a sorban). Ebből kifolyólag volt idő rendesen összerakni mind a játékot, mind pedig a hadjáratokat, a csatákat, az adatbázist, valamint a lehangoló tájhoz képest remekül kidolgozott harcjárműveket és fegyvereket. Olvastam valahol egy jótanácsot, miszerint a sorozattal most ismerkedő játékosoknak érdemes előbb a körönkénti módot kipróbálniuk. Ebben pedig van valami, ugyanis bőven akadnak olyan ütközetek (vagy egyenként kipróbálható csaták), melyek során igencsak megsokasodhat a német vagy a szövetséges hadvezér digitális gúnyájába bújó játékos dolga. Magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy nem tudsz ott lenni minden fontosabb történésnél, így jobb, ha van némi időd gondolkodni. Még akkor is javasolt ez az opció, ha már hozzászoktál a valós időben történő csatározásokhoz – bár a Nagy Piros Kapcsoló segítségével szerencsére ebben az esetben is szüneteltethetjük az eseményeket.
A játék ütközetei a lehető legnagyobb történelmi hűséggel követik a normandiai eseményeket, akkurátusan ügyelve a fegyverhatásra, az alegységek létszámára, felszereltségére, lőszermennyiségére és minden egyéb, fontosnak mondható dologra. Annyi segítség azért akad, hogy számos nehézségi fokozat közül tudunk választani, így mindenki szépen személyre szabhatja, mekkora problémahalmazt kíván a nyakába zúdítani. Már csak azért is érdemes mérlegelni a döntést, mert nagyon nem mindegy, hogy birodalmi rohamosztagos szinten céloz az ellen, vagy egy-egy Simo Häyhä lapul minden szemben kúszó szakaszban – ez utóbbiból baj lesz, csak mondom.
Ahogyan azt a bevezetőben már említettem, elég vegyes az összkép, a remek belbecshez ugyanis közepesen hervasztó csomagolás társult. El tudom azonban képzelni, hogy úgy 2-300 óra játékidő után már észre sem venném a furcsa lombozatú fákat, mert időközben hozzászoknék a látványhoz. Ez a szám pedig könnyedén össze is jöhet, hiszen a Battle for Normandy képes annyi változatosságot nyújtani, hogy vissza- visszatérjen az ember – plusz a Steel Panthers még ennél is csúnyább, de tényleg.
