Kezdhetném azzal a cikket, hogy hosszan elemzem a PC-s játékipar haldoklását, megpendítve, hogy az elmúlt két számunkban tesztelt és bemutatott játékok több mint fele sokkal nagyobb élményt nyújt vagy fog nyújtani konzolokon, mint több százezer forintért összerakott PC-ken, de nem teszem. Elégedjünk meg azzal a nyitánnyal, hogy a legújabb Colin rész annyi más átirathoz hasonlóan egy minden odafigyelés és optimalizálás nélkül „összehányt” játék lett, amivel megfelelő gépszörny birtokában ugyan jól elszórakozhatunk, de elég csak egy röpke pillantást vetünk az X360-as verzióra, hogy páros lábbal, pardon, páros kerékkel küldjük el a fejlesztőket melegebb éghajlatra.

McRae nélkül, sárosan

Mint megannyi szuperül induló sorozat, a Colin széria első tagja is még jóval az ezredforduló előtt látta meg a napvilágot kizárólag PC-re. Egy szimulátor közeli, könnyed ralijáték az akkoriban még aktívan versenyző, világbajnok Colin McRae segítségével, aki tényleg nem csak nevét adta a játékhoz, de segített annak élvezetes játékmenetének és valóság közeli vezetési modelljének megalkotásában is. A skót pilóta azóta visszavonult, a sorozat pedig a legváltozatosabb számozással, alcímekkel és minőséggel jelent meg a különféle platformokon. Tavaly bejelentették, amit már korábban is sejthettünk: a Colin rally az újgenerációs konzolokat sem hagyja parlagon heverni, majd mintegy mellékesen megtudhattuk azt is, hogy a széria ezen része se kerüli el a PC-ket sem. A lassan szokásosnak mondható „menetrendből” a tapasztaltabbak már előre borítékolhatták a végeredményt: a brit kiadótól nagy nehezen kiimádkozott végleges, számítógépes változat körül-belül olyan, vagy még rosszabb szinten van, mint amit Baly kollégám által két hónappal ezelőtt tesztelt béta verzió.

Szó se róla, a játék tényleg gyönyörű, „újgenerációs” látványvilágot nyújt – amennyiben olyan vasat teszünk alája, melynek árából könnyedén vehetnénk egy-egyet mindhárom újgenerációs játékgépből. 3.2 GHz-s Intel processzoromat és 512megás Ati X1600-as kártyámat eddig egyedül a Supreme Commandernek sikerült megfektetnie, de annak sem ennyire: még 800*600-as felbontásban sem tudtam közel mindent a maximumra húzni úgy, hogy húsz képkocka/másodperc feletti sebességet tudjak kicsikarni a játékból. Persze lehet a milliónyi beállítással ügyeskedni a grafikus menüben, de ahhoz, hogy az illusztrációként látott képekhez hasonló minőség köszönjön vissza monitorunkról, ahhoz a legújabb videokártyák és processzorok közül lesz szükségünk egy-egy fölső kategóriás darabra. Ha ez megvolna, akkor sem örülhetünk, ugyanis a játék MINDEN elképzelhető programmal és hardverrel képes összeveszni, nekem például még 16:9-es monitoromon sem volt képes normális képet megjeleníteni, külön a Dirt miatt kellett felhoznom a pincéből a régi, 17 colos CRT-met. Ezek után én lepődtem volna meg a legjobban, ha a játék felismeri force feedback-es Logitech kormányomat, amit természetesen nem tett meg, így végül kénytelen voltam jól bevált, PS2-es szabványú kontrolleremhez folyamodni, amit ugyan már hajlandó volt kezelni, de a kormányzást az istennek se tudtam áttenni a felső iránygombokról a lenti analógkarra. A játék fóruma egyébként csak úgy izzott a mindenféle problémával küzdő felhasználók változatos hozzászólásaitól, egyértelművé téve, hogy nem csupán az én hardver- és szoftverelemeimmel akadt komoly összevesznivalója a programnak.

Rallizás „NEONfényben”

Tételezzük azonban fel, hogy megfelelően brutális gép és némi szerencse folytán valódi életet tudunk lehelni a Dirtbe: ebben az esetben a vadonatúj, NEON névre hallgató grafikusnak hála tényleg olyan káprázatos látványvilággal ajándékoz meg minket, amihez foghatót nagyon keveset láthattunk PC-s autóversenyben. Járgányaink és a terepek hihetetlenül részletesek, kis túlzással minden egyes porszemet, tárgyat atomnyi pontossággal modelleztek le a Codemasternél. A pályákat milliónyi reklámtábla, néző és végre igazán valósághű növényzet szegélyezi. Az útra vetülő árnyékok utolsó apró fekete ágai sem foltok, pacák, hanem gyönyörűen kivehető valódi „vetületek”, az út gyönyörűen porzik, ahogy végigdöngetünk rajta, na és persze ami és ahol csak lehet, valós időben tükröződik, a tűző napfény pedig szívet melengető módon csillan meg helyenként. A sebességérzéssel is minden rendben van, ha megfelelőek a grafikai beállítások, nem fog érezhetően belassulni – ez alól csak az AI ellen menő versenyek sűrűbb jelenetei kivételek. Kasztnink ha nem is az utolsó csavarig, de az utolsó üvegtábláig fokozatosan leamortizálható, bár azért a negyedik rész hihetetlenül részletes törésmodelljét nem sikerült teljesen visszahozni. A külső, látványos sérülések természetesen ezúttal is valódi hátránnyal járnak, motorunkat, felfüggesztésünket, alvázunkat is ripityára törhetjük, irányíthatatlan autót kapva végeredményül. A hat nehézségi fokozathoz különböző mértékű amortizációs szint társul: amíg a legkönnyebb szinten még teljesen sérthetetlenek vagyunk, a legnehezebb fokozaton már az apró koccanások, kicsúszások is érezhető, jelentős hátránnyal járnak. Újdonság, hogy a pályák nem statikus, megváltozhatatlan beton- és abroncsvonalak, hanem ezúttal minden tereptárgynak valósághű fizikája van. A kisebb tábláknak nekihajtva, kitörve azokat enyhe sérüléssel továbbhajthatunk, viszont az útszéli kerékabroncs akadálynak ütközve szépen visszapattanunk róluk, sőt el is deformálhatjuk azokat. Akár a szalagkorlátot is látványosan behajlíthatjuk, extrém esetben kitörhetjük, természetesen maradandó károsodást elszenvedve ezáltal. Az egyes szakaszok között megszokott módon kerek hatvan percünk van a javítási munkálatokra, ami nehezebb fokozaton a legtöbb esetben közel sem lesz elég, így kompromisszumokat vagyunk kénytelenek kötni: a motor vagy a felfüggesztés kijavítása fontosabb-e egy gyors, ugratókkal teli pályán?

Arcade- és/vagy szimulátor?

Ha már az autóknál tartunk: több mint negyvenöt végsőkig lemodellezet darab kapott helyet a Dirt-ben, melyek mindegyikének külseje, vezethetősége valóban szignifikánsan eltér a többiétől. A szimulátor rajongók szívét hevesen megdobogtatja majd az igen szép számú beállítási lehetőség a menükben, ember, pardon, pilóta legyen a talpán, aki érti és átlátja a mindenféle „csúszkák” hatását, és ütőképes, az eredetitől eltérő beállítással képes jobb „konfigurációt” összehozni az egyes versenyekre. Férfiasan bevallom, az ezzel való molyolásra nekem nem igazán volt erőm és energiám, de a felső két nehézségi szintet leszámítva a legtöbb versenyen így is első hely környékén tudtam autózni pár próbálkozás után. A profi szinteken viszont csaknem elengedhetetlennek tűnik, hogy autónk bütykölésének is mesterévé váljunk. Nagyon tetszett, hogy nem a játék előtt kell nehézségi szintet választanunk, hanem az egyes etapok között, így ha valamelyik pálya esetleg nem feküdne, nem „akadunk el”: egyszerűen könnyebb fokozatra válthatunk, és bár így kevesebb pontszámot tudunk begyűjteni, azt behozhatjuk más, nekünk jobban fekvő helyszíneken.

„Dirty racing?”

Versenymódokat tekintve találkozhatunk a szokásos, mitfárer segítségével teljesítendő két-öt perces rövid etapokkal, Hill Climb-bal, ahol ugyanezt kell megtennünk, csak folyamatosan emelkedő hegyes pályán izmosabb gépekkel, valamint újdonságként buggy autókkal történő körversenyes sárdagasztással. Utóbbiban immár nem az „óra”, virtuális ellenfeleink lesznek a legyőzendők, hanem valódi kasztni-kasztni elleni megpróbáltatásokban tehetjük próbára magunkat. A mesterséges intelligencia jónak mondható, bár kissé kiszámítható, lelassultunk esetén nem hajt belénk vakon az egész mezőny, és nagyon jókat lehet küzdeni immár „test-test ellen” a farolásokkal teli visszafordító kanyarokban a széles pályákon. Apró gikszer, hogy ha több autó van egyszerre a képernyőn, a játék hajlamos érezhető belassulásokra, visszajátszásokon pedig alkalmanként igen durván kiszúrható, hogy bizony az ütközésmodell még közel sem makulátlan: nem ritkán fogunk látni jócskán egymásba lógó autókat. Ettől eltekintve külön élmény ilyen fantasztikus látványvilággal megtámogatott játékban visszanézni köreinket, az viszont megbocsájthatatlan és felfoghatatlan hiányosság, hogy a replayeket nem menthetjük el – emlékezetem szerint erre már a legelső Colinokban is volt lehetőség.

Az irányítás egyébként alsó két fokozaton inkább arcade jellegű, kis figyelemmel nehéz látványos hibákat elkövetni, hirtelen gyorsulunk és lassulunk, így bármilyen bakit könnyű korrigálni, csupán némi időveszteség lesz figyelmetlenségünk eredménye. A billentyűzetről való kontrollálás kezdetben szinte lehetetlennek tűnik, de meglepően jól bele lehet jönni: ennek ellenére szerintem feltétlenül érdemes valamiféle egyszerű kontrollert beszerezni a programhoz – lehetőleg egy olyat, amit kegyeskedik is normálisan lekezelni…

Ugyan az egyjátékos mód a maga hatvanhat felvonásból álló versenysorozatával igen hosszas kikapcsolódást lobogtat előttünk, élvezzük is ki, mert multiban már közel sem lesz ekkora élmény a játék. Egy elképesztően béna, minden beállítási lehetőséget nélkülöző megmérettetésben vehetünk csupán részt, ahol még csak nem is konkrétan egymás ellen, hanem egymás időeredményei ellen versenyezhetünk.

Végítélet

Nehéz értékelnem a Colin sorozat legújabb felvonását. Mivel a megjelenítésen kívül semmi eget rengető újdonságot nem tartalmaz, a nem megfelelő konfiguráció birtoklása esetén tényleg nem képes semmivel sem elkápráztatni a látványos sárdagasztásra vágyó játékost. Minden bizonnyal optimalizáló foltok és hibajavítások egész hada várható a következő pár hónapban, de addig tényleg csak a felsőkategóriás PC-vel rendelkező szerencsések, ne adj Isten Xbox 360 tulajdonosok ajánlható jó szívvel: ők viszont ki ne hagyják, mert zsörtölődéseim ellenére tény, az utóbbi években ennél jobb ralijáték nem elevenedett meg a monitorainkon.