Ez a hónap a folytatásokról is szól, és miután nagyot csalódtam a Raven második felvonásában (lásd ott), őszintén reménykedtem benne, hogy másik kedvencem, a Cognition nem fog ilyen csúnyán bánni velem. Nos, nem bánt, sőt: a POS csapata bebizonyította, hogy nagyon értenek ehhez a műfajhoz, és egy egészen kimagasló epizóddal zárták le Erica Reed sztoriját. Pedig a Cain Killer alcímű rész sem kínál túl sok játékórát, egy délután alatt simán végigjátszod – ám az élmény annyira sűrű, és a finálé annyira megérinti a lelked, hogy jómagam aznap estére visszavonulót is fújtam, és még másnap is éreztem az utórezgéseket. Érhet-e el játék, egyáltalán bármilyen szórakoztatóipari média erősebb hatást? Nem hinném...
A nagy finálé
Ahogy említettem, ez a felvonás, akárcsak a Raven emlegetett második etapja, szintén elég rövid, és érdekes módon más párhuzamot is lehet találni a King Art munkájával: itt is korán (már az előző etapban) fény derült a két negatív főhős, azaz a sorozatgyilkos, valamint a bűnözőket és bűnüldözőket gyilkoló másik elkövető személyére, így erre az epizódra a szálak elvarrása és pár homályos pont megvilágítása maradt. Ám a Phoenix Online tehetséges csapata nem akarta megúszni a dolgot: mindent belesűrítettek ebbe a pár órába, egyfajta esszenciáját kínálva a Cognition játékmechanikájának, mindezt pedig egy remek történetszállal fűzték össze, mely erős morális kérdésekkel állítja szembe a játékost.
A zárófelvonásban a két főszereplőt felváltva teregetjük, illetve egy ponton együtt is, szabadon váltogatva köztük – a srácok erre, azaz a kooperációra építették fel a puzzle-k jelentős részét, így ki kell használnunk mindkét hősünk különleges képességét, hogy megoldjuk a feladványokat. Erica talán legjobb „mágiája” a regresszió, amikor valakinek az emlékét kell mozaikdarabkákból, utalásokból, tárgyakból helyreállítani, és ehhez most is lesz szerencsénk, ami számomra a játék egyik legjobb része volt, de ugyanilyen remek egy másik minijáték, amelyben a korábbi gyilkosságot színhelyeit kell rekonstruálnunk hasonló módon. A fejlesztők tehát nem felejtették el a nagy történetmesélés közben, hogy itt mégiscsak egy kalandjátékról van szó, így aki szereti törni a fejét, bőven megtalálja a számítását ezúttal is.
Szinte hibátlan
Persze a hangsúly mégiscsak a sztorin van, amit a srácok egy további minijátékkal színesítettek: bizonyos szituációkban el kell nyernünk egyes szereplők bizalmát, amit a megfelelő dialógusopciók kiválasztásával tudunk elérni; a képernyő jobb alsó sarkában egy kijelző mutatja az illető hozzánk fűződő viszonyát. Ez egy újabb réteg tehát, ami kétségtelenül érdekes, és picit feldobja a párbeszédeket is, no meg magát a játékot, hiszen érdemes egy másik végigjátszásban (vagy visszatöltött mentésben) kipróbálni a két végletet.
Az összkép tehát eddig kedvező – de nem mehetek el szó nélkül a hibák mellett sem. Számomra a legnagyobb tüske Rose volt, pontosabban a szinkronhangja. Az őt narráló hölgy sajnos nem áll feladata magaslatán, és bár ez az eddigi részekben is észrevehető volt, az a pár mondatos szerep annyira nem volt gáz – most azonban a játék kulcsmomentumában kellene helytállnia, ráadásul egy erősen emocionális szituációban, és itt bizony már nagyon zavaró a szinte érzelemmentes szövegmondás. A grafikai összhatás pedig szintén nem változott – a 2D-s átvezetők és a 2D-s karakterek úgy-ahogy rendben vannak (bár a két megoldás között azért nagy a kontraszt), de a hátterek továbbra is szegényesek, üresek, ez picit alávág a hangulatnak. Ráadásul ebben a részben van egy-két olyan (számomra meglepő) logikai baki, ami szintén kizökkentheti a játékost a beleélésből. De ahogy írtam, az összkép rendben van, nagyon is – Erica Reed története az utóbbi évek egyik legjobb kalandjátéka (és egyben pszichothrillere), ami a műfaj (felnőtt, és felnőttlelkű) kedvelői számára mindenképpen ajánlott vétel.
