Büszke mosollyal nézek végig a terepen. A terv tökéletes, az embereim tudják a dolgukat, minden készen áll. Kiadom a parancsot. Alig történik valami. Öt katona fut elő rejtekhelyéről a dombtetőn, és nyitnak tüzet az elhagyatott gyártelepen álló légvédelmi ütegekre. Hirtelen a gyárcsarnokokból nehéztankok gördülnek elő. Kis csapatom menekülőre fogja, beugranak egy teherautóba, majd az út teljes szélességét kihasználva cikáznak felénk. Az oroszlán felébredt. Mikor az ellenséges tankok a dombtetőre érnek, fenyegő látványuk elbizonytalanít, de ebben a pillanatban az első tank aknára fut. Gyorsan reagálnak, szétszóródnak és letérnek az útról. Az útról, aminek két oldalát szintén végigaknáztam. Másodpercek alatt vége van, alig jut valami a katonáimnak. Mire a porfelhők elülnek, már miénk a gyártelep.    

Lehet, és igazából illene is így játszani a Codename: Panzers Cold War-t. A Phase One és Two után a Cold War 1949-ben veszi fel a fonalat, ekkor kapcsolódunk be a hidegháborúba és a szövetséges erőket vezényelhetjük, kezdetben Douglas Kirkland hadnagy irányításával, akinek életére nagyon jól vigyázzunk, mert ha elesik, automatikusan elbukunk mi is. A korábbiaktól eltérően itt csak egy Campaign (Hadjárat) van, azt kell szeretni. A történetre nem is pazarolnék több szót, a végigjátszás alatt úgyis megismerkedik vele mindenki. Sokkal érdekesebb téma, hogy a Cold War alatt a Stormregion által fejlesztett és a S.W.I.N.E.-ban debütált Gepard 3D-s motorjának legújabb verziója dübörög – vagy döcög, esetleg rángat és lefullad, ez merőben függ attól, hogy mit is rejt a gépházunk –, és azt hiszem nem túl vakmerő kijelentés, hogy erről az engine-ről fogunk még hallani. Első ránézésre gyönyörű. Másodikra is. Aztán belenagyítva is. Kicsit elidőzünk a tankjaink motorjánál remegő meleg levegőn, majd megyünk egy kört vele, és tankunk mindenen átmegy, mindent összetör és lerombol. Nem gondoltam volna, hogy fél órát töltök majd fák, oszlopok és falak kidöntögetésével. És akkor még nem is szóltam a lángokról. Ilyen szép robbanásokat és füstöt talán...hmm. Pedig elhatároztam, hogy nem áradozok majd túlságosan.

Eligazítás

Az átlagos játék PC-nél kicsit talán erősebb gépem érdekes módon nem is annyira a szokásos megterhelő grafikai beállításokra – mint például a sokszoros élsimítás – reagált rosszul, mint inkább a pályán lévő egységek számára. Úgyhogy habár csábítónak tűnik magas értékre állítani mindent, hacsak nem áll rendelkezésetekre egy-két blokk a paksi erőműben, ne az első pályákon tapasztalt FPS-ből induljatok ki. Mint mondjuk én. Később sokkal nehezebb szívvel butítja le az ember a grafikát, amikor a sokadik pálya környékén egy komolyabb összecsapás során – amit mondjuk még megspékel egy légicsapás is – gépünk meglengeti a fehér zászlót. A kezelőfelület nem sokat változott, minden kézre esik és átlátható, a bal alsó sarokban egy kis térkép, középen az egységeinkről kapunk információkat, jobb oldalon pedig a parancsokat tartalmazó - némely esetben elég félrevezető rajzokkal illusztrált - ikoncsoport. Kicsit zavaró, hogy ugyan a belenagyítás az indokoltnál jóval közelebbi kameraállást is megenged, nem tudok eléggé "eltávolodni", és így nagy csapatok mozgatása esetén nem kapok megfelelő átlátást a csatatérről, főleg a későbbi pályáknál, amikor egységeink lőtávolsága már megnő. Cserébe a játék támogatja az esetleges második monitor használatát, ami segít beleélni magunkat egy igazi parancsnoki állás - vagy parancsnoki-székben-tespedés, esetleg vezetéknélküli-egeres-parancsnoki-kanapéban-süppedés - hangulatába.     

Csatába, katonák!

A küldetések során általában stratégiapontokat kell elfoglalnunk: rádió-, vasút-, hajóállomás, kiképzőtábor, gyár, raktár, radar, satöbbi, és természetesen meg is kell tartani őket. Mindegyik különböző előnyökkel jár, például további csapatokat hívhatunk a pályára, vagy megleshetjük az ellenség pozícióját. A pontok segítségével olyan sereget kell összeállítanunk, ami képes legyőzni az ellenfelet, hogy aztán diadalittas zenével, cseppet stílusidegen átvezető animációval és egy újabb plecsnivel léphessünk a következő pályára. Kifejezetten szegényes fantáziára vall, hogy a hadjárat küldetéseinek nagy része ezt a sémát követi. Néhol ugyan próbálkoztak a fejlesztők, például az egyik pályán rajtaütést szervezhetünk egy ellenséges tiszt gépkocsiján ha a környező házakba bújtatjuk csapatainkat, de ennél sokkal bátrabban kellett volna variálni: lehetett volna olyan küldetés, ahol egy egészen kis csapattal kell az ellenség vonalai mögött szabotálni valamit, vagy mesterlövészeket juttatni egy állásba. Gyakorlatilag kivétel nélkül az összes pálya azzal végződik, hogy egy böszme nagy sereggel és tankokkal legyaluljuk a pályát. 

Tudom-tudom, Panzers a játék címe, de az ismétlődő feladatok miatt mégis monotonná válik egy idő után. Seregeink gyalogos és motorizált egységekből állnak, a szanitéc kivételével minden csapat többféle felszereléssel is vásárolható, harckocsijaink pedig fejleszthetők, és érdemes rájuk vigyázni, mert a küldetések során szintet léphetnek és tovább erősödnek. Igénybe vehetünk olyan "külső" segítségeket is, mint például a légi csapás, vagy a helikopteres kémfotózás. A pályákon fellelhető járműveket - buszokat, teherautókat, terepjárókat, civil járműveket, még a traktorokat meg hókotrókat is - tudjuk használni, csakúgy, mint az ellenség épségben maradt tankjait, légvédelmi állásait, bunkereit - a lángszóró állítólag meglepő hatékonysággal bírja sietős távozásra a tankok legénységét. Ha már kitapasztaltuk, hogy melyik egység mire jó, egészen reménytelen helyzetből is lehet fordítani: a két mesterlövész + két szanitéc kombináció például egyszerűen kitakarított egy századnyi géppisztolyos által őrzött leszállóhelyet. A játék egyetlen erőforrása a "presztizs". Ezt kapunk jutalmul ha bármit felderítünk, elfoglalunk, legyőzünk, és ebből vehetünk új csapatokat, fejleszthetjük a meglévőket, vagy használhatjuk a stratégiai pontok által nyújtott előnyöket.

Este már az ágyukban alhatnak!

A hadjárat négy felvonásra van osztva, összesen 18 pályával, melyeknek teljesítése 10 perctől akár másfél óráig is eltarthat. Minden pálya tartalmaz elsődleges (például foglald el a repteret, és közben ne haljon meg a főhős), másodlagos (szerezd meg az ellenség tankjait, vagy hatástalaníts aknákat) és titkos küldetéseket, melyek legtöbbször felderítéssel kapcsolatosak, de psszt. Igen, kedves matekszakos olvasók, önök már rájöttek, hogy bizony a single player-mód végigjátszható fél nap alatt. A műfaj kedvelői ekkor még egyszer nekifutnak, teljesítve az opcionális küldetéseket is, tegyük fel három nap. A fanatikusok nekiesnek a legnehezebb fokozaton, titkos célkitűzéseket teljesítenek és vért izzadva végigküzdik magukat a végső győzelemig: mondjuk egy hét. Erős eufemizmus alkalmazása esetén is azt kell hogy mondjam, hogy az egyjátékos mód igen-igen rövid. Ez tapasztalataim szerint két dolgot szokott jelenteni: 1.) a kiadó sok kiegészítőt szándékozik megjelentetni és gazdagon élni, míg meg nem hal. Ez jelen esetben a Stormregion sajnálatos dugába dőlésével minimum kétséges. 2.) Nagy szerepet szánnak a multiplayer játékmódnak. Ehhez minden elő is lett készítve, hiszen három játékmód és csaknem húsz pálya várja a stratégákat. 

Azért is lepett meg a játék rövidsége, mert személy szerint viszonylag rossz vagyok a valós idejű stratégia játékokban. Hmm, kit akarok átverni, NAGYON rossz vagyok bennük, valószínűleg előző életemben valami terelőkutya lehettem, mert képtelen vagyok rávenni magam, hogy megosszam a fősereget és ne adj isten a már megszerzett stratégiai pontokon hagyjak néhány csapatot védekezni, ellenben az egyetlen billentyűkombináció amit használok az a ctrl+a (minden egység kijelölése) + támadás. Ez a módszer nem kifejezetten ajánlott, meglehetősen frusztráló amikor végigküzdöd magad több kilométernyi csatatéren az ellenség bázisáig, ahol kezdetét veszi az epikus méretű küzdelem, csak azért, hogy közben egy fásultan kóborló szanitéc egység elfoglalja a főhadiszállásodat, aminek következtében kezdheted elöről a pályát, mert persze menteni elfelejtettél, hiszen mindig épp történt valami, az autosave funkciót pedig kikapcsoltad, mert idegesített. Na, ilyen stratéga vagyok én.

Taktikai visszavonulás

Az automatikus mentésben egyetlen jó dolog van: hogy ki lehet kapcsolni. Körülbelül annyira szofisztikált, mint egy komolyzenei mű kőbaltás átirata. A kép megmeveredik, a hang megakad, aztán a játékos két másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy aztán szaporán dobogó szívvel próbálja meg felkutatni eltűnt csapatait, hiszen az automatikus mentés egyetlen dologra nincs hatással: a képernyő görgetésére. Tehát ha épp ezt műveltük, mikor őnagysága elkezdett menteni, akkor mire magához tér, valahol a pályát selymesen körülölelő ködből előkászálódva kell megpróbálnunk újra beleélni magunkat a játékba. Ha már elkezdtem kötekedni, vissza kell hogy térjek a pályákat összekötő animációkhoz. Egészen érdekes eklektikus katyvasz: az elején még korabeli archív felvételek, aztán főleg animáció, a hadjárat vége felé pedig még fekete-fehér fotók is előkerülnek. 

Nem tudom pontosan, hogy mi volt a készítők szándéka a filmekkel, talán hogy segítsenek bekerülni a játék korába, világába, vagy hogy oldják az öldöklés okozta feszültséget, mindenesetre bármi is volt a terv, nem sikerült. A menük tekintélyt parancsolók, a zene méltóságteljes, az eligazítás helyénvalónak tűnik, a játékmenetben egy-két kivételtől eltekintve - várakozó egységem egy ponton elkezdte fütyülni a Híd a Kwai folyón klasszikus nótáját - nincs helye humornak és akkor jön egy átvezető film szamárral, meg paraszt bácsival, vagy jégtáblán kuporgó parancsnokkal. Kicsit olyan érzésem támadt, hogy ezeket az animációkat valamelyik bennfentes lelkes, de enyhén retardált rokona készítette, akinek senki nem mert szólni, így kerülhettek a végleges verzióba ezek a hangulatukban a játéktól annyira távol álló, igazából kissé bugyuta elemek. Furcsán következetlen továbbá a játék nehézsége. Saját hiányos hadvezetési képességeimmel tökéletesen tisztában vagyok, mégis valamiért a legnehezebb, "ultra" fokozatban kezdtem a hadjáratot, és az első felvonás nagy része gond nélkül ment is. Aztán valamelyik pályán "normál" fokozatban is megizzadtam a győzelemért. De a későbbiekben is, az egyik küldetés során gyakorlatilag végig lehet masírozni a térképen komolyabb gond nélkül, a következő meg annyira esélytelennek tűnik, hogy elkezdjük keresni a konzolmenüt (az "IDKFA" kód nem működik). Ehhez kapcsolódik az is, bár a játék lehetőséget ad komolyabb taktikázásra (szögesdrót felállítása, alagutak ásása, aknamező létrehozása), és az egységek képességeit okosan használva egész komoly csapdákat állíthatunk fel, mégsem követeli meg az esetleg csak műkedvelő játékostól ezek használatát; ügyes középutat találva ezzel a casual és a hardcore játékosok elvárásai között. 

Mindent összevetve, habár a sorozat nevéhez méltó folytatás született, a csillogó grafikai motor pedig kitűnőre vizsgázott, mégis, ha nem szeretnénk parancsnoki képességeinket összemérni játékostársainkkal, akkor csak erős fenntartásokkal tudom ajánlani a Codename: Panzers legújabb részét. A sztorimód túl rövidre, és kicsit monotonra sikerült. A multiplayer mód ezzel szemben sok órányi szórakozást nyújthat az önjelölt hadvezéreknek, amennyiben nem zavarja őket, hogy egy-egy nagyobb összecsapás után hőtől deformálódott rézdarabokat köhög fel a számítógépe. Pár hónap múlva pedig, amikor a most még borsos árú kártyák és processzorok ingyen járnak majd a müzlisdobozhoz, teljes pompájában csodálhatjuk majd – robbanások, tüzek, füst, levegőbe repülő testek és halálsikolyok fátylán át – a saját diadalmas és jól megérdemelt győzelmünket.