„Szóval az úgy volt...”

...hogy egy marék fejlesztő, azon tűnődve, mi az, amire mostanában ugyan nincs túl nagy igény, de azért stabil rajongóbázissal rendelkezik, eldöntötte, hogy márpedig Sim Cityt fog csinálni. A probléma ott jelentkezett, hogy se kedvük, se hajlandóságuk nem volt arra, hogy a Maxisszal, vagy az Electronic Artsszal egyezkedjenek ez ügyben, ezért saját márkanév kialakítására adták a fejüket. Azonban valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy döntöttek a srácok, hogy nem nyúlnak a bevált alapokhoz, ehelyett szép magyar szóval élve „rimékelik” a sorozat harmadik részét, lehetőleg 3D-ben, ez most a tuti. Szóval röviden ennyi lenne a City Life… No, természetesen, ha csak ennyit írnék róla, azt hinnétek, elfogult vagyok, ezért tovább boncolgatom a dolgot.

Ahhoz, hogy ma el lehessen adni bármit - lehetőleg olyan példányszámban, hogy akár csak egy kis kiadónak is megfeleljen - 3D-be kell helyezni. Mese nincs, tudták ezt a fejlesztők is, éppen ezért fogtak egy kellően szép (de nagyon steril) látványt nyújtó grafikai motort, és uccu, alávágták a kész terméknek. A probléma ezzel - azon kívül, hogy az egésznek olyan kényszeres érzete van, mintha maguk a készítők sem akarták volna a dolgot - az, hogy egy városszimulátornak nem szabad sterilnek lennie. Jó, nem Budapestet kell alapul venni a dologhoz, de bármilyen nagyvárosban megyünk a világban, ott akarva-akaratlanul is észrevehetjük a civilizáció nyomait. Itt azonban, legyünk prolik lakta gettóban, vagy éppenséggel valami lerobbant gyártelepen, minden tiszta, minden olyan, mintha most futott volna le a gyártósorról, minden tökéletesen műanyag, ezáltal pedig erőltetett, nem valódi. Van még egy gond, méghozzá az, hogy - a 3D objektumok tervezéséből adódó munka miatt - az egész képi világ nagyon önismétlő. Kis túlzással: egy idő után az ember mindig ugyanazt a pár házat látja viszont, ami valljuk be, nagyon unalmas. Jó, elismerem, az én kritikus lelkem is felvidult, amikor sétálhattam egyet a saját magam által tervezett városban, de miután minden utcasarok ugyanúgy néz ki, egy idő után inkább olyan érzésem volt, mintha klónfalván sétálnék, az öröm pedig szertefoszlott, és ott maradt a keserű valóság: a fejlesztőcsapat nem volt képes azt a hangulatot átültetni a harmadik dimenzióba, amit ez a fajta játékstílus megkövetelt volna.

Klónfalva és lakói

Miután túltettük magunkat azon a sokkon, hogy a játék nem néz ki egy fikarcnyival sem jobban, mint mondjuk a Sim City 4 (sőt…!) felejtsük el azt is, hogy a fülünkre támaszkodunk, a program zenei aláfestése ugyan is nem meglepő módon szintén a már sokszor említett játékot idézi. Effektek terén sem vagyunk eleresztve, igazából nem adnak hozzá semmit a hangok az élményhez, annyira, hogy fel sem tűnnek. Akkor mégis mit vegyünk górcső alá? Nagy levegő: kezdjünk bele a dolog lényegi részébe, a játékmenetbe. Nos, ha esetleg valaki úgy gondolja, hogy végre kap valami újat a témában, azt alaposan el kell keserítenem. Bár a kezelőfelületet nyomokban megpróbálták gazzal elfedni a galád srácok, ez bizony szintén a jó öreg Maxis-klasszist idézi. Ami változás, azt videókból, meg az unalmas, már-már munkahelyi értekezletre emlékeztető tutorialból tudhatjuk meg. Sok-sok esztendő óta először találkoztam olyan játékkal, amelyben interaktív, játszható - ezáltal tanulható - bemutató helyett az unalmas, „bemagolós” fajta oktató mód szerepel. Ez természetesen megadta a kellemes szájízt az egésszel kapcsolatban, így pusztán a régi emlékeimre hagyatkozva kezdtem neki a játéknak. Nagy meglepetés nem ért. Feladatunk az, hogy létrehozzunk egy boldog várost, amelyben a különböző etnikumok - oké, ilyen eddig még nem volt - kéz a kézben élnek együtt, amelyben mindenki, aki szeretne, dolgozhat, és minden szép. Kezdetben felépítjük az alapokat, lakózónákat, biztonsági intézményeket, és a többi, és a többi - pont, mint a Sim Cityben, már megint. Az egyetlen komoly eltérés, hogy immár nem csak általános polgáraink vannak, akik mind együtt örülnek, és sírnak a kis birodalmunkban, hanem egymástól eltérő ízlésük, és kívánságaik vannak. No, nem kell azt hinni, hogy olyan nagyon nehéz dolgunk lenne, a műfajhoz hűen a készítők a logikát hívták segítségül - ami persze a valódi világban azonnal csődöt mondana - a józan ész helyett. Míg embereink egy része a kosárpályát, és a kocsmát, addig egy másik rétege a múzeumot, és teszem azt a színházat kedveli. Ha ezeket a rétegeket elkülönítjük egymástól, és mindegyiknek a kedvében járunk, vége is a bajnak, jöhetnek a hegedűfutamok, és mindenki boldog, happy end. És tényleg: ne tessék azt hinni, hogy ez a fajta nehezítés magát a játékmenetet is érinti.

A megdöbbentő az egészben az, hogy bár alapjában véve nem nyúltak hozzá a Sim Cityben már bevált dolgokhoz, sőt, még dobtak is rá egy lapáttal, az egész mégis annyira, de annyira könnyűre sikerült, hogy az néha bizony már szánalmas. Bedobtak ugyan egy rakás kampány-szerű küldetést, de ezeket ásítozva, fél kézzel teljesíti bárki, legyen az Sim-veterán, vagy éppenséggel kezdő polgármesterjelölt; ezek után pedig ott állunk, szemben a „szabad móddal”, amelyben komolyabb munka nélkül juthatunk el egy virágzó városkáig, és nagyjából végére is értünk a játéknak. Ha mindezek ellenére azt állítom, a City Life kellemes darab, talán következetlen vagyok, de vállalom. Mert bár hiába az egymásnak feszülő polgári hatalmak, a már-már nevetségesen könnyű játékmenet és az irritáló önismétlés grafikai fronton, ez a program is egy Sim City…

Sim City pepitában

Ezzel el is mondtam mindent, amit érdemes elmesélni a City Life-ról. Legjobb esetben is becsületes iparosmunka, olyan készítők keze alól, akik imádják Will Wright városszimulátorát, és akartak készíteni maguk is egyet - leginkább a saját szórakoztatásukra. Minden hibája ellenére (amelyeket sikerült ez alatt a két oldal alatt remélhetőleg kielégítő módon ecsetelnem) a City Life is képes ugyan arra, amire a nagy öreg, csak éppenséggel erőtlenebb változatban. Leginkább a light kólához hasonlíthatnám: a színe, és a buborékok ugyanolyanok, csak az íze gyengébb, mint az eredetinek - de jobb híján az ember megissza.