Tavaly nyáron az Early Access verzió megjelenésekor már írtunk a Tarsoly Ede nevével fémjelzett Elder Games egészen különleges kártyás stratégiai játékáról, melynek kapcsán az első benyomások kifejezetten pozitívra sikeredtek. A Cardaclysm azóta folyamatosan kapta a kisebb-nagyobb frissítéseket, a napokban pedig a korai hozzáférésből is kilépett, így mindenképpen érdemesnek tartottunk vetni rá egy friss pillantást, megnézve, mi lett a játékból az elmúlt hónapok során.
Az alap természetesen változatlan, vagyis egy stratégiai játékról beszélünk, ami első pillantásra egy klasszikus, izometrikus nézetű dungeon crawler akció-RPG-nek tűnhet, valójában azonban a pakliépítésről és a kártyákkal vívott, körökre osztott harcról szól. A két összecsapás közti mászkálás (és minimális gyűjtögetés) lényegében csak a prezentáció része, emiatt pedig akár még feleslegesnek is tűnhet, összességében azonban nekem nagyon tetszik a Cardaclysm tálalása – mind magát a látványt tekintve, mind azt, hogy nem pusztán a menükben lépkedve kell benne mindent elvégeznünk.
A deckbuilding lehetőségek az új lapoknak hála jelentősen kibővültek az első verzióhoz képest, az egyre erősebb kártyák azonban csak a későbbi felvonásokban nyílnak meg, amint legyőzünk egy-egy főellenséget. Az Apokalipszis hírmondóit persze továbbra sem egyszerű legyűrni, hiszen a Cardaclysm lényegében arról szól, hogy addig kell erősítenünk paklinkat, amíg képesek nem leszünk lecsapni ezeket a bossokat. Ezen szükségszerű nehézségi tüskék között ugyanakkor kifejezetten balanszos a játék, már ami az ellenfeleket illeti, hiszen használt kártyáinkkal párhuzamosan a ránk támadó szörnyek is egyre erősödnek. Vannak ugyanakkor teljesen broken lapok, melyekkel a legtöbb mezei összecsapás pár kattintással lezárható.
Ez utóbbi kapcsán meg kell jegyezni, hogy a Cardaclysm amúgy sem a virtuóz játéktudást, vagy éppen a kombók és az egész paklit átszövő szinergiák felfedezését díjazza leginkább: a legjobb stratégia az, ha olyan lapjaink vannak, amik már önmagukban a lehető legerősebbek. Az ellenfeleken persze sok múlik, és van, amikor egy vagy két nagyobb lény helyett jobb több közepessel nekimenni a szörnyeknek, mivel azonban a legtöbb harc nagyon gyorsan, legfeljebb két-három kör alatt lemegy, ezért igazán hosszú távú stratégiákat nem lehet kiépíteni. Ilyen téren különbözik leginkább a Cardaclysm a legtöbb kártyás stratégiától. Maga a harcrendszer egyébként továbbra is érdekes, méghozzá a szó jó értelmében: itt nem egyre több erőforrásunk van a meccsek alatt, hanem egy fix kiinduló mennyiségről kezdünk (ez a végigjátszás során folyamatosan nő és két fajtája is van), és tulajdonképpen ezt kell végig beosztani, utánpótlás csak nagyon limitáltan szerezhető. Emiatt azonban eléggé „orrnehezek” a harcok, így nem csoda, hogy a kezdő kéz (és így a pakliban található lapok átlagos ereje) a leginkább meghatározó tényező.
A különféle classoknak, illetve a permanens bónuszokat biztosító, karakterünkön hordható felszereléseknek köszönhetően bőven van variációs lehetőség a paklik összetételét tekintve, az azonban szerintem óriási hiba, hogy nincsenek klasszikus értelemben vett deck slotok, vagyis, ha váltani szeretnénk, akkor szét kell szednünk a meglévő paklit. Folyamatában ez kevésbé feltűnő, ahogy finomodik a deck, az endgame-hez közelítve azonban már annál inkább. A fő gondom azonban nem is ez volt a játékkal, sokkal inkább az, hogy az alapvető gameplay hurok nagyon egyszerű és nagyon grindolós. A Cardaclysm tulajdonképpen úgy épül fel, hogy elmegyünk egy dungeonbe, ott megvívunk pár csatát, közben szerencsés esetben találunk egy-két új felszerelést, kártyát, illetve néhány erőforrást, majd ha lecsaptunk mindenkit, akkor megjelenik az aktuális boss, akinek vagy nekimegyünk (ha elég erősnek érezzük már magunkat), vagy elmenekülünk előle, visszatérve a Dimenzióközi Kocsmába. Itt „küldetéseket” vehetünk fel, raktározhatjuk vagy betörhetjük éppen szükségtelen kártyáinkat, majd kezdődik minden elölről. Ez pedig nemcsak nagyon önismétlő, hanem kifejezetten lassú is: még a gyengébb (alacsonyabb ritkaságú) lapokból is meglehetősen lassan jön össze a maximálisan használható darabszám, és összességében is jobb megoldás lett volna több főellenféllel (vagy köztes bossokkal, ha már ragaszkodunk az Apokalipszis keretéhez) változatosabbá és fokozatosabbá tenni a végigjátszást, mert így az idő nagy részében tényleg csak grindolunk.
A Cardaclysm ezzel együtt is egy szórakoztató stratégia, ami sok szempontból eltér ugyan az összetettebb kártyás játékoktól (pláne az „élő” TCG-ktől), harcrendszere azonban így is kifejezetten érdekes, hiszen minden egyes összecsapás egy apró logikai feladvány az erősen limitált lépések miatt. Maga a gyűjtögetés, a lehetőségek bővülése azonban lehetett volna dinamikusabb, jelenlegi formájában ugyanis meglehetősen „melós” érzetet kelt a játékmenet. Az árcédula szerencsére több mint barátságos, a hosszú távú szórakozás pedig adott, ha bírjuk a grindolást – csak kezeljük helyén a játékot, a Cardaclysm ugyanis nem a következő szolgáltatásalapú gigász próbál lenni, hanem egy egyszerű és kisebb léptékű single player játék. A hosszú távú támogatás milyenségén (frissítések, új tartalmak, balansz patch-ek) mindenesetre itt is sok múlik majd...
