A Raw Fury az utóbbi időkben az egyik kedvenc indie kiadómmá lépett elő, hiszen olyan nagyszerű címekkel jelentkeztek az elmúlt bő egy évben, mint a Whispers of a Machine, a Star Renegades vagy épp az Atomicrops. Ezek után pedig aligha meglepő, hogy a szintén az ő gondozásukban érkező Call of the Sea-t is nagyon vártam, hiszen remek helyszínével, gyönyörű grafikájával és nem utolsósorban a kozmikus horror zsánerébe is belekóstoló történetével az Out of the Blue Games első játéka több mint ígéretesnek tűnt. És bár a végeredmény nem pont olyan lett, mint amire előzetesen számítottam, panaszkodni így sincs okom.
Családegyesítés extrákkal
A Call of the Sea főszereplője Norah, a fiatal tanárnő, akit anyja halála óta egy rejtélyes betegség zabál fel belülről. És ha a fertőzés önmagában nem lenne elég, Norahnak még eltűnt férje, Harry miatt is aggódnia kell. A régészként dolgozó úr ugyanis a fejébe vette, hogy megmenti feleségét, és egy távoli szigeten állítólag fel is fedezte a gyógymódot Norah minden bajára, azonban nem sokkal ezután neki és komplett expedíciójának nyoma veszett, és már több hónapja nem hallattak magukról.
Norah természetesen nem hagyhatja ennyiben a dolgot, így betegsége ellenére Harry után indul, majd rövid úton meg is érkezik ahhoz a rejtélyes csendes-óceáni szigethez, ahol a férfinek nyoma veszett. A gondok pedig innentől kezdve csőstül ömlenek főhősnőnk nyakába, az expedíció helyett ugyanis egy rég letűnt civilizáció nyomaira bukkan, akik, mondjuk úgy, az emberiségnél egy csöppet idősebb lények uralma alatt nyögtek. És ki tudja, lehet, ezen ősi istenek közül néhány még most is a sziget környékén lebzsel…
Szívgyógyszer azért nem fog kelleni
Talán a legfontosabb dolog, amit le kell szögezni a Call of the Sea kapcsán, az az, hogy ez bizony nem egy horrorjáték. Bár a háttértörténet jelentősen merít H.P. Lovecraft munkásságából és úgy általában a kozmikus horror zsáneréből, maga a sztori és így a játékmenet is sokkal inkább Norah és Harry kapcsolatára, semmint a mi valóságunkon túl lapuló leírhatatlan és megnevezhetetlen ocsmányságokra fókuszál.
Épp ezért a Call of the Sea-ben nem a rettegésen, hanem a múlt felderítésén és különböző logikai feladványok megoldásán van a hangsúly, azonban ez egyáltalán nem válik a játék hátrányára, sőt épp ellenkezőleg. Az egyes helyszíneknek ugyanis nagyon erős a hangulata (ráadásul piszok jól is néznek ki), és bár a sztori valószínűleg senkit sem fog meglepni, aki olvasott már kozmikus horrort, azért így is kicsit hátborzongató, ahogy az expedíció hátrahagyott fényképeiből és jegyzeteiből kibogarásszuk, pontosan mi is történt férjünkkel és az embereivel.
Amikről pedig még feltétlen beszélni kell, azok a logikai feladványok. Igaz, ezekből nincs olyan nagyon sok (általában minden fejezet egy-egy központi fejtörő megfejtésére épül, és ezekhez kapunk még pár kisebb rejtélyt), de így is kellően változatosnak és élvezetesnek mondhatók. És bár olyan hihetetlenül nagy kihívást egyik sem jelent, már csak azért sem, mert Norah nagyon precízen lejegyzetel minden megtalált nyomot a naplójába, azért a Call of the Sea így is megdolgoztatja az agyunkat, főleg a vége felé, amikor például a szigetlakók nyelvét kell visszafejtenünk.
Amikor megszakad a vonal
Azonban remek fejtörők ide és jó ütemben kibontakozó történet oda, a Call of the Sea sajnos közel sem tökéletes. A játék legkomolyabb hiányosságának talán a szinkron mondható, főleg Norah esetében. Ez pedig nem is feltétlen a karaktert megszólaltató színésznő hibája (bár néhány kulcsjelenetben az ő hangja is elég érzelemmentes tud lenni), sokkal inkább a szövegkönyvé, ami helyenként kifejezetten banális. Harry kapcsán például nem egyszer meghallgathatjuk, hogy ő bizony a férjünk, ha esetleg a játék legelején, a családi fényképeket nézegetve nem esett volna le a dolog.
A másik negatívum az újrajátszhatóság kérdése. Attól függően, hogy mennyire fekszünk rá a különféle jegyzetek és fényképek begyűjtésére, valamint mennyire gyorsan fejtjük meg a logikai fejtörőket, a Call of the Sea körülbelül 5-6 óra alatt végigjátszható, és mivel elég lineáris a történet, ezért nem biztos, hogy másodjára is kedvünk lesz majd nekiülni.
Indulhat az expedíció?
A Call of the Sea azonban a fenti hiányosságok ellenére is egy izgalmas játék, elsősorban akkor, ha kedveljük H.P. Lovecraft munkásságát és az általa megteremtett mítoszokat, de nem ragaszkodunk a kozmikus horror horror-jellegű részéhez. Így ha valakinek bejönnek az egyedi atmoszférával megáldott kalandjátékok, melyekben az eszünket is használni kell néha, bátran tegyen egy próbát a Call of the Sea-vel, jó eséllyel nem fogja megbánni.
