Annak idején a Call of Duty 4: Modern Warfare nagy hatást gyakorolt rám, és lényegében az volt az utolsó Call of Duty, amit maximálisan élveztem – persze, a folytatás előtt ezt még nem tudtam, így az eredeti, 2009-ben kiadott Modern Warfare 2 elé nagy reménységekkel ültem le. Talán túl nagyokkal is, mert hatalmasat csalódtam a játékban. Az atombomba felrobbanása és a csernobili küldetés hangulata nem ismétlődött meg, és sokakkal ellentétben engem a "No Russian" küldetés sem rázott meg, mert nevetségesen öncélúnak éreztem.
Többet nem is játszottam végig a Modern Warfare 2-t, ugyanakkor a remasterelt változattal kapcsolatban hajtott a kíváncsiság, mert a Call of Duty 4 2016-os felújítása nagyon jól sikerült. Szóval, amikor Böjti felajánlotta, hogy ki lehet próbálni a játékot, gyorsan lecsaptam a lehetőségre.
Új külső
Mielőtt belevágtam, gyorsan belenéztem az eredeti változatba, hogy a 11 éves emlékeknél frissebb referenciám is legyen az összehasonlításra. S bár meglátva a 2009-es verziót, hajlottam arra, hogy a Call of Duty: Modern Warfare 2 nem öregedett csúnyán, elindítva a Campaign Remasteredet ez a véleményem gyökeresen megváltozott. Merthogy az új változathoz képest az eredeti ocsmány.
A Beenox csapata nagyszerű munkát végzett a képi renoválással. Minden karaktert teljesen újraalkottak, így azok már nemcsak részletgazdagabbak, de például sokkal-sokkal jobb a mimikájuk (mondjuk inkább úgy, hogy már van mimikájuk). A helyszínek szintén kidolgozottabbak lettek, sőt új elemekkel is bővültek. Itt-ott a pályákba is belenyúltak, így például a második misszió egy teljesen új szkriptelt szakasszal indít.
Igazából nehéz lenne felsorolni, mi minden változott meg a Modern Warfare 2 látványvilágában, mert lényegében minden megváltozott. A katonák által viselt ruháktól, az NPC-k animációján át olyan kiegészítésekig, mint az, amikor a No Russian pályán megtalálhatjuk Yuri-t, a Call of Duty: Modern Warfare 3 egyik szereplőjét. Szóval ezt az egészet inkább látni kell.
Az egészben a legjobb, hogy a Beenox mindezek ellenére nem esett át a ló túloldalára, a vizuális irányvonalat sikerült megtartani, nem érzed azt, hogy a színek vagy a fény/árnyék manipulálása megváltoztatta volna a hangulatot, vagy legalábbis nem drasztikusan.
Régi belső
A külcsín tehát megújult, de a belbecs maradt a régiben, így sajnos annak régi nyűgjeit is megtartotta. A legszembeötlőbb az MI (vagy annak hiánya?), ami sajnos nem túl fényes. Emlékszem, hogy ezen a téren régen sem volt tip-top a játék, de most már kifejezetten irritáló.
Egyrészt, az ellenség száz méterről, ködben, hó- vagy homokviharban is képes hajszálpontosan főbe lőni minket úgy, hogy mi a felsorolt környezeti elemeknek és az említett távolságnak hála nem is látjuk a lövészt. S mivel a fejlesztők anno a nehézségi fokozatokkal főleg arra mentek rá, hogy az ellenség egyre nagyobbat sebez, ez magasabb fokon már megközelítőleg instant halált jelent. De már közepes nehézségi fokozaton is felemlegethetjük a fejlesztők őseit.
Sajnos a helyzet a bajtársaink oldaláról sem jobb, ők meg ugyanis szkripttel haladnak előre, így, ha a program azt mondja nekik, hogy márpedig ti most nyomultok, akkor nyomulnak. Az sem zavarja őket, ha eközben egy sereg rosszarcú mellett sétálnak el. Végül is minek? Ott a játékos, foglalkozzon ő a rászabaduló mesterlövész kontingenssel.
Ez főleg akkor válik bosszantóvá, amikor ebben a nagy nyomulásban valaki kimarad a szórásból, így alkalma nyílik mögénk kerülni. Nem egyszer azzal ment el némi játékidőm, hogy a terep kitakarítása uátn még tettem két kört, nehogy hátrahagyjak egy ellenséges entitást, aki aztán hősként hátba lő. Mert ha ezt nem tettem meg, akkor tuti hátramaradt egy ilyen bátor harcos.
Mindezeken túl, pláne a 2019-es új Modern Warfare-hez képest azért feltűnővé váltak a játék hiányosságai. Nincs fedezékrendszer, becsúszás, a fegyverek is máshogy működnek, és így tovább. 2016-ban, a Call of Duty 4 remasterelt változatánál ez nem volt feltűnő, de most, alig több mint fél évvel a reboot után bizony szembetűnő.
Szép új régiség
A fentiek ellenére nem szándékozom azt sugallni, hogy a régi játékmenet megtartása rossz dolog lenne, elvégre egy remasterelésnek nem az a dolga, hogy az alapjaitól változassa meg a programot – akkor már inkább remake-ről beszélnénk. Csak annyiról van szó, hogy, ha az ember korábban kimaradt a Modern Warfare-trilógiából, vagy a nosztalgia túlságosan megszépítette számára a programot, akkor ez lehet, hogy le fogja csillapítani a lelkesedését.
Ám, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy ez még mindig a Call of Duty: Modern Warfare 2, csak teljesen új külsővel, akkor mindenképpen érdemes belevágni, mert a nosztalgiavonat még az olyan szőrös szívűeket is képes elsodorni, mint én, akinek most sokkal jobban tetszett ez a játék, mint 11 évvel ezelőtt.
