Három hosszú éve már annak, hogy legutoljára Matt Baker, avagy Joe „Red” Hartsock csapatát vezényelve próbáltuk túlélni a D-Day-t, s annak további eseményeit. Mivel bajtársaink sikeres akciókat hajtottak végre, így a sztori mindössze pár hetet ugrik előle, hogy a Market Garden hadműveletben is részt vegyenek amely a valaha volt legnagyobb légitámadás lett az emberiség történelmében, - bánatukra (szemfüleseknek feltűnhet, hogy ez a támadássorozat a Medal of Honor Airborne egyik missziója volt már).
Mint azt a bevezetőben Matt elmondja nekünk gondolatai formájában, egy katonának két családja van, az egyik, amelyik felneveli, s a másik azon katonatársai, akikkel együtt vészelték át a hosszú második világégés legszörnyűbb pillanatait, mert a németek ellen csak egymásra számíthatnak. A játék, hűen felmenőihez ismét valós történelmi szálak mentén halad, persze vegyítve némi fejlesztői inspirációval, ami bizony nagy erényére szolgál. Meglehet, napjaink FPS-eiben már régóta nem a régi időkre jellemző nekiszaladok az arénának és ölök-lövök, élelmiszercsomagon átrongyolok s tovább gyilkolgatok rendszer a jellemző, hanem a megfontoltabb, fedezékből fedezékbe történő, kvázi taktikus, az ellenfél meglepésére irányuló stratégia. A B.I.A. már az első részével is ezt a módszert erőltette rá a játékosokra, amiről mondani se kell, remekül eltalált űr volt, hiszen akkoriban a már hasonló elvet követő Hidden & Dangerous 2 által kavart hullámok lecsendesedtek, valamint igazán FPS-nek sem volt nevezhető az a játék.
MIRŐL IS SZÓL A FÁMA?
Vitathatatlan tény, hogy világháborús játékokból sok van, de ismerjük be, idővel újra hiányzik, így még sem elég belőlük. Magam is majd az összes nevesebb, a témát feldolgozó FPS-ben csatába szálltam, s mégse éreztem terhesnek, hogy újra a részesévé válok a történelem eme részének. Küldetéseink a gyönyörű szép Hollandiába kalauzolnak el minket, és ahogy azt már a testvériségben megszokhattuk, elsődleges szempont lesz a jó stratégiai érzék, a megfelelő fedezékek, avagy rajtaütési pontok megtalálása, valamint csapataink megfelelő irányítása. Immáron négy osztag állhat a rendelkezésünkre, melyekből egy időben maximum háromnak adhatunk ki utasításokat. Lesz géppisztolyos osztagunk, páncélöklös cimborák, rohamosztag, valamint az ágyúsok. Hogy melyeket mikor alkalmazzuk, csak rajtunk áll, segítségünkre csupán az küldetés neve, valamint a taktikai térkép szolgál, amin szerencsére jelölve vannak a német egységek, ami a rajtaütéseink esélyeit növeli, de bátrabbak szembe is mehetnek az ellenségnek, bár ez ritkán nyerő. Ritkán, mert a játék bizony nem csak a történelmi szálat (melyhez újfent több amerikai veterán elbeszélése szolgált alapul), a megélt drámai szituációkat veszi és ábrázolja komolyan (a felakasztott s előtte vélhetően megerőszakolt falusi leány látványa nem épp szívderítő), hanem az emberi élet értékét is. Legkönnyebb fokozaton is egy-két találat, és holtan esünk össze, nincs pajzs, vagy csodatévő vöröskeresztes csomagok. Ehhez mérten életerőnk sincs, hanem a már jól bevált öngyógyulás van, vagyis ha idejében fedezékbe bújunk, akkor kvázi makkegészségesen folytathatjuk a küzdelmet. Ez viszont, bár jól hangzik, igen apró segítség csupán, összegészében csak arra jó, hogy amíg lövöldözünk a fedezék mögül, legyen esélyünk továbbjutni, mert találatokat így is be fogunk kapni szép számmal. Ehhez jön még az a plusz, hogy minél magasabb nehézségi szinten próbálkozunk, úgy kezdjük átérezni igazán, hogy ezt a háborút csak is megfontoltan, méterről méterre haladva lehet megnyerni, sőt, ha civilt lövünk le véletlenül, nos azt se jutalmazza pozitívan a gép. Remekül példázza a döntéseink fontosságát az alábbi példa: abban a fejezetben, ahol megkapjuk magunk mellé a rohamosztagosokat, két sorban masíroznak felénk a németek. Ha túl korán fedjük fel magunkat és rontunk nekik, akkor a hegy tetején lévő fedezékek mögé elbújnak, ahonnan piszok nehéz kipucolni őket. Ám ha várunk, amíg közel érnek hozzánk, akkor igen csinosan tisztogatást végezhetünk a soraikban, - a legtöbbjük fedezékkeresés közben vígan lekaszálhatóvá válik.
A.I. TE ALJAS
Ez egyébként főképp a megújult és remekül teljesítő mesterséges intelligenciát dicséri, ugyanis társainkra tényleg számíthatunk, a parancsainkat ésszerűen hajtják végre, üvöltenek, hogy keressünk fedezéket, ha épp tűz alá kerülnénk, - s emellett segítik a bajba jutott társaikat is. Azt tán már említenem sem kell, hogy a terep adottságait is remekül kihasználják, nem bújnak olyan objektum mögé, ami átlőhető, s ha gépágyút találnak, rögvest használatba veszik. Okos. Ugyanígy a németek oldalára is igaz, hogy igyekeznek mindent a hasznukra fordítani, ellenben a viselkedésükben akarva akaratlanul felfedezhető némi előre letárolt program, a köz nyelvén szkript. Több esetben is, amikor elhaláloztam, és az ellenőrző pont után visszatértem a kritikus helyszínre, két-két náciból az első páros mindig a kőkerítés egyik fix oldalához ment, a másik kettő meg amint meglátott, azonnal berohantak a mellettük lévő házba, kivétel nélkül a konyha asztala mögé bújva, véletlenül se mondjuk balra, ahonnan tuti nem számítottam volna rájuk harmadjára. Mondhatnám erénynek, hogy a nehézsége miatt jól jön ez az apró betanulási lehetőség, de ez nincs így, mert a HALO 3-ban ellenségek mindig meglepetést tartogató, soha ki nem számítható viselkedése nagyszerű játékélményt produkált, co-op-ban játszva Bate-tel alig győztük kihúzni egymást a csávából. Rögvest következik egy újabb hiba, miszerint a küldetéssorozatot csak egymagunk vállalhatjuk fel, a kooperálás lehetőségét kihagyták, míg a C.O.D. 5 már ezzel felvértezve fog érkezni.
MIT ÉRT HÁROM ÉV
A fejlesztők ugyan rengeteg időt kaptak játékuk megálmodásához, ám hiába az Unreal hármas számú motorja dolgozik benne, a 3.5-ös verziót beletuszkolni már nem volt idejük, ezáltal az objektumok, házak nagyja abszolúte nem rombolható le. Ekkor jutottak eszembe Grath Bad Company cikkében említett szavai, hogy a B.C. után minden játék, amelyben ez nincs, kicsit ódivatúnak fog tűnni. És valóban: amikor egy aljas tiszt befészkeli magát egy házba és végtelen tárú gépágyújával osztja a halált bizony hiányzott az a lehetőség, hogy rászóljak a páncélöklös csapatomra, hogy ugyan már tessék kirobbantani alóla mindent. Persze azonban a terep egy része olyan elemekkel van tűzdelve, amelyek nem immunisak a golyóra, mint az asztalok, fakerítések, továbbá apróbb homokzsákból készült bástyák, dedikált (magyarán a misszió részét képző, ezért rombolhatóvá tett) tornyok azért szétrobbanthatóak, de korántsem olyan mértékben, mint azt az új Battlefield teszi. Minden más viszont nagyszerűen néz ki, a mozgásanimációk korrektek, a táj kápráztatja a szemet, - nem emeli új magasságokba a grafikai színvonalat, de egy igen dicséretes szintet képvisel, igazi, 2008-as vonalat (erre a kijelentésemre vélhetően a Gears 2 csúnyán rá fog cáfolni imho). Persze ez a minimum gépigényes is meglátszik, noha nem követem szoros figyelemmel, de kevés játéknál láttam belépőszintnek megjelölni egy kétmagos processzort, abból is rögvest 2,6 GHz-eset.
HIÁNYOK, MULTIPLAYER
A Coop hiányát már említettem, de emellett semmi egyéb játékmód sincs a játékban, amely extra tartalommal ruházná fel a programot. Az rendben van, hogy tizenhét fejezeten keresztül kell az Antant javára billentenünk a háború mérlegének a nyelvét, és ez jócskán tizenöt órányi játékidőt takar, valamint a változatos taktikáknak köszönhetően az újrajátszási faktor se alacsony, de azért mégis. A multiplayerről viszont csak címszavakban tudok jelenleg nyilatkozni, mivel a hivatalos megjelenés előtt a szerverek nem aktívak, ami miatt még csak a választható játékmódokba se enged betekintést a drága. Ami biztos, hogy húsz fős multiplayer lesz, oldalanként tíz-tíz fővel, és nem a hagyományos deathmatch szabályai szerint fog zajlani, hanem a játékra jellemző csapatalapú harcokként. Minden oldalon lesz egy-egy osztagnak vezére, aki utasításokat adhat, rendelhet tüzérséget, de a lényeg természetesen az ellenfél teljes megsemmisítése lesz. Az ígéretek teljesen más lesz, mint azt az eddig megszokott multiplayer játékokban megszokhattuk, (bízok benne, apróbb missziókat is pakolnak bele, mint a győzelem feltétele), viszont emellett a klasszikus módok, mint a CTF, vagy a már említett DM hiányozni fognak.
VÉGÉRTÉKELÉS
Megvannak a maga hibái a játéknak ez vitathatatlan, s ezek miatt nem is válik olyan hallhatatlanná, mint amit a C.O.D. 4 elért tavaly, igaz, a multiplayer rész sokat dobhat rajta, de egy fecske nem csinál nyarat. Véletlenül se akarom leszúrni persze a programot, de a pár apró újítás, és a bivalyerős grafikai dózis ellenére nem több, mint elődje volt. Járműhasználat nuku, teljes mértékben rombolható környezet nincs, ellenben igazi, a háború izgalmát, minden egyes lépés megfontolt voltát, s az átvezetőkben mindazt a szörnyű véres valóságot, amit akkoriban hőseinknek át kellett élniük, nos azt pazarul visszaadja. Valódi, a beosztottjainkért felelős őrmesterként viszont semelyik másik hasonszőrű játékban nem érezhetjük magunkat, és fordítva, a csapatunk nélkül egymagunk nem nyerhetünk háborút.
