Brothers: A Tale of Two Sons teszt

Ez a fajta érzelgősség eddig nem igazán jellemezte a svéd Starbreeze Studios csapatát, akiknek többek közt a Syndicate, a The Darkness és a The Chronicles of Riddick játékokat is köszönhetjük.  A merész váltás a fejlesztés élén álló svéd filmművésznek, Josef Faresnek köszönhető, aki főképp a narratíva és a képi megoldások felett atyáskodott. A Brothersből így egy igen kreatív, történetközpontú puzzle-platformer kerekedett, amit a csapat újítóan egyedi játékmenettel is megfejelt.  Érdekes, hogy nem találunk benne különösebb mesterkéltséget: ez nem a mai trendeknek megfelelő brutálnehéz platformer, és még csak nem is egy izzasztó logikai játék. A játék zsenialitása a mesélésben és a szívmelengető megvalósításban rejlik – a Brothers nagyon hamar képes megérinteni az ilyesfajta élményre kiéhezett játékosokat, és biztos, hogy sokak számára az idei év egyik gyöngyszemévé válik.

Mese babbal

Mint ahogy azt a cím is sejteti, a történet hőse egy testvérpár. Az idősebbik fiú az érettebb, óvó bátyus, míg az öcs egy komiszabb, szőke apróság. Ők ketten édesapjukkal élnek egy álmatag hegyi falucskában, ám a családi idill korántsem tökéletes, mivel édesanyjuk korábban tragikusan vízbe fúlt. A fiúk még ki se heverték az egyik szülő elvesztését, mikor kénytelenek szembesülni az élet újabb kegyetlenségével: apjuk súlyosan lebetegedik. Bemelegítő feladatként talicskára ültetve kell elfuvarozni az öreget a falu orvosához, hogy a meglepően gyors vizit után a doktor egy különleges gyógyszerért küldje a srácokat, kezükbe térképet nyomva útmutatóul.

Az így kezdődő csodálatos történet hangulatban a tanulságos, ám kissé abszurd gyerekmeséket idézi, miközben az atmoszférából mindvégig kiérződik a szomorúság íze is (főleg, ha felnőtt fejjel értelmezzük). A játékban egyszerre keveredik az élet öröme és a halál keserűsége, rengeteg érzelmet és igazi pluszt biztosítva ezzel a játékosok számára. Ahogyan a fiúk egyre messzebb jutnak, a program úgy vezet át minket is a különböző hangulatok széles skáláján, egyre fantáziadúsabb és veszélyesebb helyszíneket vonultatva fel. A játék 16-os korhatárt kapott, mivel néhány jelenet érettebb gondolkodást igényel és nem gyerekszemnek való – brutalitást ugyan ne várjunk, de a történet nem lesz olyan mázos, mint amilyennek elsőre tűnhet.

A látvány filmszerűen pazar: színek terén az alkotók nagyon finom, pasztelles hatású palettához nyúltak, és az összképet végül a remek fények teszik lebilincselően látványossá. A skandináv folklór hatása a játék több vonásán is érezhető, többek közt a mitikus lények és a hegyi környezet kapcsán – az utóbbiba fantasyrajongók biztos hamar bele fognak szeretni, főleg a Fable-játékok kedvelőinek tűnhet majd szimpatikusnak. A természetben barangolást madárcsicsergés és fúvós hangszerek teszik hangulatossá, a veszélyesebb helyeken pedig vészjósló dallamok sejlenek fel, melyek ugyan sosem hivalkodóak, de sokat tesznek hozzá az élményhez. A szebb panorámát kínáló pályarészeknél padokat is találunk, hogy megpihenve megmártózhassunk a látványban. Egyedüli negatívumként csak azt tudnám említeni, hogy a kameranézet eléggé kötött, nem kapunk teljesen szabad kezet a mozgatásában, és ezt sokszor nagyon bántam. Haladás közben viszont a szögek és plánok tökéletesen működnek, leginkább egy interaktív film hatását keltik, és ez találó elnevezés lenne magára a játékra is.

Kétbalkezes kooperáció

Ahogy a kihívások sora próbára teszi a fivéreket, úgy fog minket is, hiszen mindkettőjük irányítását nekünk kell végezni. Ez egészen érdekes és újszerű kooperatív élményt nyújt, amiben bizony mindegyik kezünkre szükségünk lesz. Szerencsére a fejlesztők nagy gondossággal jártak el, az irányítás egy lecsupaszított sémára épül, minden felesleges gombot mellőzve. PC-s verzió esetén is ajánlott a kontroller használata, de ideiglenes megoldásképp billentyűzettel is el lehet boldogulni. Az idősebbik fivért a WASD, a kisebbiket pedig a nyilak segítségével terelgethetjük, kontrollernél pedig a bal és jobb kar mozgatásával, illetve mindkettőjükhöz tartozik még egy-egy akciógomb is, melyek lenyomásával interakcióba léphetünk a tárgyakkal és platformokkal. A testvérpár kommandírozása első látásra ugyan nem tűnik bonyolultnak, ám a gyakorlatban nem egyszer jelent kihívást. Ez ellensúlyozza azt, hogy a megoldandó feladatok szinte minden esetben teljesen egyértelműek, ám a főszereplőkkel való összedolgozás mégis leköti a játékos figyelmét. Utazunk szamárháton, egyensúlyozunk szakadékok felett, lesz, hogy közös erővel kell működésre bírnunk masinákat, és bőségesen akadnak kétszemélyes puzzle-k is, valamint különféle trükkös cselek.

Érdekes, hogy bár központi szerepet tölt be a történet és a tanító célzatú mondanivaló, a Brothers ezt meglehetősen egyedi módon tálalja számunkra, lévén a dialógusok értelmetlen nyelven elhangzó kedves halandzsák. A hangszínnel való játéknak köszönhetően azonban remekül érezhető a mondanivaló, és ez nagyon ügyes példája annak, hogyan lehet érzelmeket átadni változatos eszközökkel. Apró mozdulataiknak köszönhetően idővel a fiúk személyiségét is megismerjük, és ez még szerethetőbbé és emberibbé teszi őket. A kistestvér szeret viccelődni és tréfát űzni a falu lakóival, ezzel szemben a nagyobbik fivér már jóval komolyabb, és folyamatosan terelgeti az ifjoncot. A lineáris történet során gyakran megesik, hogy játékosként időnként kicsit elkalandoznánk, de a Brothersben nincsenek megoldásra váró mellékszálak, csupán apróbb elrejtett érdekességekkel találkozhatunk. Például körbenézhetünk a falu lakói közt, akiktől ugyan nem kapunk küldetést, de kisebb jelenetekkel színezik a történetet. Ha a nagy tesó megy oda a sepregető öregasszonyhoz, készségesen segítségére siet, a pici pedig inkább csak bohóckodik az eszközzel; a lantos bácsinál is ő a népszerűbb, a bátyus csak ügyetlen macskanyikorgást tud kicsalni a hangszerből. Az egyedi vonások persze fizikailag is megmutatkoznak: a nagyobbik srác erősebb, ezért nehezebb tárgyakat tud mozgatni, míg az apróság mérete miatt könnyedén áttuszkolja magát a rácsokon.

És boldogan másztak, míg…

Bár a feladványok túlzott egyszerűségét a logikai játékok gyakorlottabb rajongói lehet, hogy nehezményezni fogják, azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kihívás alacsonyabb mértéke nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elmerülhessünk a történetben, így soha nem lesz frusztráló elakadás, és a düh sem fog kizökkenteni minket az amúgy elragadó játékmenetből. A Brothers nem izzaszt meg, de szép mennyiségben vonultat fel ötletes és megmosolyogtató helyzeteket: például az egyik hídon való átjutáshoz a kerékbe egy birkát kell raknunk, lesz, hogy egy kutyus figyelmének elvonására lesz szükség, később pedig egy minket üldöző trollt is kalitkába kell csalnunk. A platformer-jelleg eléggé halovány, mivel az ugrás automatizáltan működik, viszont rengeteget kell másznunk különböző falakon, és az ügyességünket is gyakran próbára tehetjük.

Hiába csak 3-4 órás ez a csodálatos történet, a játék ezen kevéskének tűnő idő alatt is meglepően sokat mutat be. Látványra rendkívül tartalmas (szinte szeretnénk visszamenni, és meggyőződni arról, hogy mindent láttunk-e), és fantáziában sem szűkölködik, bőven lesz részünk meglepő fordulatokban és mesés elemekben. Bátran állítom, hogy ez a különlegesség megér minden egyes forintot, hiszen ha kellően elmélyülünk benne, olyan élményben lehet részünk, ami manapság igen ritka ajándék egy játékprogramtól.