Broken Age - Act 1 teszt

Volt idő, amikor a kalandjátékok nem a puzzle-kről és a pixelvadászatról szóltak. Akkor még nem is voltak pixelek. Az a játék, amelyből egy egész ipar kinőtt, a Colossal Cave Adventure, egy szöveges kaland volt, mely a játékos képzeletére bízott mindent. Aztán persze fejlődött az ipar, megjelentek az első grafikus kalandjátékok, a műfaj pedig egyre jobban eltávolodott a gyökereitől. Szerencsére mindig akadtak nagy mesélők, akik megőriztek valamit az ártatlanság korából. Olyanok, mint Ragnar Tornquist, a felejthetetlen Longest Journey megálmodója, vagy Tim Schafer, akiről Bate egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy talán az egyetlen szimpatikus arc maradt ebben a szakmában. Mélyen egyetértettem vele. Schafer megőrizte azt a bájt, azt a gyermeki rácsodálkozást, amely minden kalandjáték őseszenciája. Hiába a bonyolult fejtörők, hiába a csavaros feladványok, ha nincs mögötte „fény”, ha nem ragadja el az ember képzeletét, nem repíti őt el egy mesevilágba, ahol bármi megtörténhet, ahol a mindennapok problémái más értelmezést kapnak, ahol   megszülethet a CSODA, akkor hiába minden, hiába a bonyolult fejtörők és csavaros feladványok.

Sajnos ezt egyre kevesebben értik. Megváltozott körülöttünk a világ, oda az ártatlanság, nyűgös, rohanó felnőtté vált  az ipar, az egykori őszinte gyermek, a lázadó kamasz. Kevesen őrzik a fényt, kevesen tudják ma már átadni azt az új generációnak, mely talán már nem is tudja el- és befogadni. Tim Schafer közéjük tartozik. Makacsul ragaszkodik az álmaihoz, csillogó szemében mindig ott ez a bizonyos fény, ez a tűz. De ez a kor nem kedvezett neki. Hiába alkotta meg minden idők egy legcsodálatosabb történetét 1998-ban, a világ értetlenül fogadta. Akkor már felgyorsult a tempó, új csodák csábították a játékosokat, a Grim Fandango megbukott a kasszáknál, a LucasArts pedig végleg lemondott arról a műfajról, amely egykoron a magasba emelte a kiadót. Persze Schafer nem mondott le az álmairól, ám hiába alkotott újabb zseniális művet, a Psychonauts anyagilag ismét sikertelennek bizonyult. Tim azonban makacs ember. Maga köré gyűjtött egy csomó tehetséges fiatalt, megalapította a Double Fine stúdiót, ahol aztán irányítása alatt olyan szerethető programok születtek meg, mint a Stacking vagy a Costume Quest, és amelyekben volt egy közös pont: a gyermeki ártatlanság – az, amelyet elveszni hittünk, de amelyet Tim Schafer olyan makacsul megőrzött ennyi éven át. És amikor 2012 februárjában a világ elé állt, hogy bejelentse: készen áll arra, hogy ismét egy „igazi” kalandjátékot készítsen, több mint 87 ezer játékos hitt neki. Mert hinni kell az álmainkban, bármilyen is a világ körülöttünk.

És hogy miért mondtam el mindezt? Mert erről szól a Broken Age; minden, amit fent megpróbáltam szavakba önteni, ott van benne, és még annyi minden más. Épp ezért nem fogják sokan megérteni. Mert semmit nem tesz hozzá a műfajhoz, csak lemossa róla róla az elmúlt esztendőkben rákent hamis mázat, letépi róla a ráaggatott sallangokat. Mert semmi mást nem csinál, „csak” visszanyúl a gyökerekhez. Mert ez  a kalandjáték nem a puzzle-kről és a pixelvadászatról szól. Ez a tűzről szól, az álmainkról, és a világról körülöttünk. Két főszereplője van, két gyermek, akik térben és időben talán messze vannak egymástól, talán nem, az első képkockákból ez még nem derül ki. Egyikük egy lány, Vella, aki élete legjelentősebb (és egyben legutolsó) eseményére készül: hogy áldozat legyen. Békés, álomszerű világát ugyanis rendszeresen felkeresi egy szörny, melynek a falusiak felajánlják a legkiválóbb szüzeiket. Akit felfal, annak családját nagy megbecsülés övezi, akit azonban nem, az egész életére megbélyegzett marad. Ám Vella nem akar megbékélni a sorsával. Benne ott lobog a tűz, amit nagyapja is őriz, abból a korból, amikor még az emberek szembeszálltak démonjaikkal. És Vella fellázad. Elhatározza, hogy megszökik, és legyőzi a gonoszt. Bármi áron. A másik fiatal egy fiú, Shay, aki egy űrhajó foglya. Haldokló világának követe ő, új hazát keresve népének. A rá felügyelő mesterséges intelligencia minden kívánságát lesi, csillagok közt száguldó otthona egy gyermek igazi paradicsoma, ám ő mégsem boldog, hiszen nem szabad; egy luxusbörtönben él, egyik napja ugyanolyan monoton egyhangúságban telik, mint a másik. Ő is lázadni akar, kitörni – és szerencséjére egy rejtélyes, farkaskosztümbe bújt  alak, aki valahogy feljutott a hajójára, felkínálja neki ezt a lehetőséget, igazi, világmegmentő kalandot ígérve.

A két fiatal között nincs interakció, külön-külön is végigjátszhatod a sztorijukat, vagy váltogathatsz közöttük, rajtad áll, nincs megkötve a kezed. Mert ahogy írtam, ez a játék nem a puzzle-kről és pixelvadászatról szól. Van ugyan minimális tárgygyűjtögetés és kombinálás, van egy-két logikai feladvány, még dialógusalapú puzzle is, azaz minden, ami erre a zsánerre rárakódott az évek alatt, amitől egy mai játékos kalandjátéknak tekint egy annak nevezett interaktív programot. Ám a Broken Age lényege nem ez, hanem az, ahogy a kirakós darabjai egymás mellé kerülnek, ahogy összeáll a sztori, ahogy hirtelen minden világossá válik, ahogy a homlokodra csapsz, ahogy a homlokodat ráncolod, ahogy tágra nyílt szemmel bámulod a képernyőt, mint egy gyermek a képeskönyv szeme előtt megelevenedő lapjait. A játék képi világa tökéletes társ ebben, ez valóban egy mesekönyv, élénk színekkel, játékos formákkal, kedves humorral, fantasztikus zenével és olyan szinkronhangokkal, mint Elijah Wood, Wil Wheaton, Jennifer Hale vagy Jack Black. És bár a történet cliffhangerrel ér véget, a zárókép tökéletes keretbe foglalja a játékot – olyan mesteri szerkesztés ez, amelyre csak a legnagyobb mesemondók képesek. Amilyen Tim Schafer, az örök gyermek, a lázadó kamasz, aki ragaszkodik az álmaihoz. Aki hiszi, hogy él még a világban olyan ember, akiben még nem hunyt ki a szikra a mostoha körülmények, a változó, rohanó, rideg és elidegenítő világ minden mesterkedése ellenére sem. Ha te is közéjük tartozol, ha te is közénk tartozol, kedves olvasó, a Broken Age a te játékod. Vedd meg, merülj el benne négy varázslatos órára, és állj fel úgy a monitor elől, hogy a te szemedben is újra ott lobog a tűz. Hagyd, hogy megszülessen benned a CSODA, és éld át újra az ártatlan és őszinte gyermekkort, a lázadó kamaszéveket. És higgy az álmaidban. Mert az álmaidat soha, senki nem veheti el tőled.