Vannak olyan produkciók, amiket meglátva a sokat tapasztalt játékos is felteszi a nagy kérdést: vajon a fejlesztők mit szívtak, amikor ezt megálmodták? Ilyen a Breathedge, amivel kapcsolatban két dolog biztos: a RedRuins Softworks csapata a fejlesztés megkezdése előtt és/vagy közben komoly cuccot nyomatott, és jó sokat játszhattak a Subnauticával. Előbbitől sok marhaságot, utóbbitól minden mást megkapott a játék.
Hadd legyek én Vasember
Az egész sztori úgy kezdődik, hogy hősünket két koporsószerű robot zaklatja. Azt szeretnék tudni, hogy az a szegény, szerencsétlen hogy került az aktuális, kellemetlen helyzetbe. Szóval iziben el kell kezdenie mesélni, mert ha nem, akkor kupán vágják. Ha pedig a sztori nem állja meg a helyét, mert például azt hantázza, hogy beúszott a főcím, akkor megint csak fejbe kólintják, mivel semmilyen történet címe nem szokott az űrben úszkálni. Nyilvánvalóan még nem láttak Star Wars-filmet.
Szóval hősünk belekezd a meséjébe, aminek kezdetén A pontból tartott B pontba, a Névtelen űrhajón. Kabinját – ami valójában egy apró űrsikló – megosztja koporsóban elspájzolt halott nagyapjával és a család generációról generációra öröklődő halhatatlan csirkéjével. Ez a teljesen hétköznapi helyzet akkor válik érdekessé, amikor minden átmenet nélkül szétrobban a Névtelen, ő pedig ott marad majdnem egyedüli túlélőként.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy űrsiklónkról épp csak leszakadt az egyik hajtómű, így ugyan űrrepülésre már tökéletesen alkalmatlan, otthonnak még kiváló. Hősünk emellett könnyedén hívhat segítséget, ami pár ezer év alatt oda is ér, szóval nincs más dolga, mint hátradőlni és várni a mentőcsapatot. Vagy felöltheti beszélő űrruháját, hóna alá csaphatja csirkéjét, aztán Űr-MacGyverként nekiállhat, hogy saját menekülési utat fabrikáljon.
Spacenautica
Az ember nem is hinné, hogy egy szétrobbant űrhajó után mennyi hasznos cucc marad, pláne, ha az egy nagy csillagközi bárka volt, teli mindenféle földi jóval. Ezek beszerzése viszont nagy lélegzetvételű feladat (magasabb nehézségi fokon szó szerint), mert ez nem egy szupermarket, ahol táblák jelzik, mit hol találunk. A Névtelen jó nagy területen szóródott szét, így a túléléshez szükséges alapanyagokat először fel kell kutatni. És alapanyagból akad szép számmal: fém, alumínium, műanyag, drótok, „sárga folyadék”, burrito, párnahuzat, elem, és így tovább.
Ezek persze csak a legelemibb dolgok, amikből siklónk satupadján a túléléshez szükséges legalapvetőbb eszközöket barkácsolhatjuk össze. Azokat, amikkel a fent felsorolt alapanyagokból még többet szerezhetünk, így összelegózva még komplexebb eszközöket. Építhetünk szkennert, amivel megszerezhetünk tervrajzokat. De lesz teljesen céltalan hátvakarónk, az űrruhára káros elemek megfogására alkalmas elektromos csipeszünk, orosz javítási módszer alkalmazására készült vasdurungunk, fúrónk és faragónk.
Építhetünk jetpacket, hogy az észveszejtő 6 méter per másodperces sebességünket hajmeresztő 10 méter per másodpercre cseréljük. De barkácsolhatunk oxigéntermelő lufit, strapabíróbb űrruhát, na meg persze olyan unalmas dolgokat is, mint kaja, ital és elsősegély doboz. De hát az kinek kell, amikor az űrklozetben döglött űrpockot talál az ember?
Ja, siklónk, azaz siklóink (idővel többre is szert tehetünk) belterét szintén szépítgethetjük, mert mindenféle teljesen fölösleges és hasztalan kacatot is bezsákolhatunk, csakhogy valamire elcsesszük a meglehetősen korlátozott tárolóhelyet, ezzel biztosítva, hogy több körre kimenjünk űrsétálni. Mert kit érdekel a titán és az üzemanyag, amiből csak gyorsabb háti rakétát építhetünk, amikor annak a roncsdarabnak a faláról Fox Mulder „hinni akarok” feliratú poszterét szedhetjük le? De a plüss pingvin is jobban mutat az ágyunk végén, mint egy sisak, a nagyképernyős tévé pedig elengedhetetlen minden valamire való túlélő számára.
Szóval agyamenés van itt bőven. Közben űrruhánk MI-je folyamatosan kommentálja az eseményeket, nem egyszer áttörve a negyedik falat, és szavait közvetlen hozzánk, játékosokhoz intézi. Ezen kommentek java persze élcelődés a játékosok szokásain, meg úgy a világ dolgain. Például, ha rálelünk egy romos gyerekszobára, akkor azért kezd el fohászkodni, hogy nehogy halott gyereket találjunk űrruhában, mert akkor bizony kitör a botrány a játék körül. A fejlesztők maró gúnya nem kímél senkit és semmit.
Játszótér az egész űr
Persze azért nem mehetünk ám el egyből mindenhová, és a kacatok közti kutatás sem csak a móka kedvéért van. Az űr ugyanis meglepően zűrös hely. Egyrészt hideg van, másrészt mindenféle kozmikus sugárzás kering. Szóval ahhoz, hogy bizonyos területekre elsodródott roncsokat meglátogathassunk, buzgón fejlesztenünk kell a felszerelésünket.
De, mint írtam, tárólóhelyünk eléggé korlátozott, szóval alaposan meg kell fontolnunk, mit gyűjtünk be, mert nagyon gyorsan azon kaphatjuk magunkat, hogy két kacatonként megjelenik a "tárhely betelt" üzenetet. Dolgunkat pedig az sem könnyíti, hogy a használati eszközök amortizálódnak. Elég kellemetlen tud lenni, amikor azért kell visszalebegni a több száz méterre lévő siklóra, mert alumínium bányászat közben eltört a fúró.
A helyzetet fokozandó Impossible nehézségi fokon már hősünk éhségével és szomjúságával is törődnünk kell, plusz levegőnk sincs túl sok az űrruciban (alacsonyabb nehézségi szinten ez a három érték végtelenítve van). Szóval, amíg nem építünk nagyobb levegőtartályt, a köreink alig egypercesek lesznek, ráadásul annak egy részét étel és italvadászattal fogjuk eltölteni. Szerezhetünk kész fejadagokat, amik főleg szétzúzásra váró ládákban heverésznek, vagy az alkotóelemek (például jég) begyűjtésével magunk is összemixelhetjük az életmentő dolgokat. Akárhogy is, a játék első fejezetének nagy része azzal telik el, hogy kaját és piát hajkurászunk 1-2 perces menetekben.
És ez a legnagyobb baj a Breathedge-dzsel: az ide-oda lebegés gyorsan unalmassá válik. Ezt még tetézi, hogy a fejlesztők néhány nagyon fárasztó feladattal is megtűzdelték a dolgot, például egy alkalommal 200 koporsót kell kinyitni. De igazán akkor kezd el az ember szeme tikkelni, amikor 5 percig libeg a cél felé, aztán odaérve jön rá arra, hogy a cucc, ami egész addig nem kellett semmire, és éppen emiatt otthagyta a siklón, itt vált létfontosságúvá. Hopp, indul az űrtúra vissza, újabb 5 perc oda, 5 perc vissza… Jujj de csuda jó, 15 perc elment az életemből azzal, hogy ide-oda lebegtem a néma csöndben, mert ilyenkor nemcsak az MI, de még a velünk SMS-ező túlélők is kushadnak.
Amikor pedig jóvátehetetlenül beakadsz egy környezeti elembe – ez sajnos kellemetlenül sokszor megesik –, és rájössz, hogy a program azelőtt mentett, hogy ráébredtél volna a hátrahagyott cucc fontosságára… Nos, az egy olyan élmény, aminek megfizetéséhez a MasterCard is kevés.
Persze az egyre jobb hátirakéták (sőt űrjárművek) megépítésével a távolságok rövidülnek, illetve mindenfelé felfedezhetünk tárolókat is, de mire az ember eljut idáig, már annyira unja a legvégső határt, hogy imádkozik egy határőrért. Hátha az feldobja a monoton röpködést.
Éppen ezért élvezetesebb a játék alacsonyabb nehézségen vagy Free módban. Ezekben ugyanis nem kell törődni a levegővel, élelemmel és vízzel, szóval egyből megtehetünk nagy távolságokat, és célirányosan dolgozhatunk. Ennek hála megússzuk kevesebb – bár még így is jelentős mennyiségű – röpködéssel, aminek következtében gyorsabban halad előre a sztori, és két humorbomba között sincs akkora szünet. Mert ennek a játéknak a humor az erőssége, a lehetetlen helyzetkomikumoktól a kíméletlen szarkasztikus beszólásokon át az olykor obszcén poénokig. Ez biztosít egy nagyon könnyed, szórakoztató, stílusos játékot, amit bármilyen borús napon érdemes kipróbálni, mert spontán vidámságot okoz. Pláne, ha még a túlélős zsánert is szereted.
