A Blood Rage egy méltán népszerű társasjáték, melyben választott klánunkkal kell megküzdenünk helyünkért a Valhallában, mielőtt elérkezne a világvége, a Ragnarök. A skandináv mondavilágra építkező társasjáték fantasztikus miniatűrökkel, eszméletlen hangulattal és gördülékeny játékmechanikával érdemelte ki népszerűségét. Egy digitális adaptációnak ezekből kell(ene) minél többet átmenteni és a platform előnyeit kihasználva, ha nem is lehet élvezetesebbé tenni magát a játékot, de éppen annyit hozzá kell adni, hogy valamelyest helyettesítse az élményt, amit az eredeti képes nyújtani.
Akkor most véres düh...
Elsőre talán nem tűnik úgy, de alapjait tekintve a Blood Rage egy kártyajáték. A győzelemhez szükséges dicsőséget (glory point) alapvetően két módon szerezhetjük meg: küldetések teljesítésével és a területek kifosztásával. Itt jönnek képbe maguk a kártyák, amiket minden kor (ami itt a köröknek felel meg) elején húzunk, ugyanis ezek határozzák meg tatikánkat, melyet a győzelem kivívása érdekében alkalmazhatunk. Építkezhetünk lassan, harcosaink az ellenfél lemészárlásával vagy dicső halállal is szolgálatot tehetnek, spéci szörnyeket vethetünk be, de még a világfát is letarolhatjuk. Persze mindeközben ellenfeleink is ezen ügyködnek, így nemcsak saját pecsenyénk sütögetésével érdemes foglalkoznunk, de – vérmérséklettől függően – a mások levesébe való piszkítással sem árt néha.
Fő valutánk a düh (rage point), melyet felhasználva pakolhatunk fel egységeket a tábla meghatározott helyeire, mozgathatjuk őket, vagy használhatunk bizonyos kártyalapokat. Ha úgy döntünk, hogy kifosztunk egy területet, ahol más is van, akkor az nyer, akinek a legtöbb pontja van az adott helyszínen (kártyáik kijátszása után), ezután máris jönnek a dicsőség-pontok, plusz érkezik az adott területre jellemző valuta. Azonban az alapvetően egyszerű mechanika az ötletes kártyalapoknak köszönhetően olyan sokrétű taktikázásra ad lehetőséget, hogy komolyan észnél kell lennünk, ha győzni is szeretnénk.
...vagy dühös vér?
Ami viszont már kevésbé szívderítő, az az, ahogyan az amúgy remek játék csak az abszolút minimummal lett átültetve digitális formába. A tutorial épphogy segít elindulni, de összevissza és abszolút nem segítőkész, ha élhetek ezzel a látszólagos önellentmondással: csupán ledaráltatja az alapokat és ennyi. A felhasználói felület csecse, de nehezen átlátható, kusza és sokszor fölösleges inputot kér a játékostól, anélkül, hogy ezt jelezné. Ahol meg kéne az infó, ott külön kell kotorásznunk vagy majd tanulunk a saját hibánkból, például egyes lapok hatásai első olvasatra nem egyértelműek.
A digitálissá varázsolt játéktér pedig bár nem ronda, de nem egy látványorgia, pedig itt lehetett volna nagyot dobni az asztali játék szó szerint értett lapos térképén. A másik ilyen pont az egységek animációja lett volna, amiről csak annyit lehet elmondani, hogy valamicske van, de azt kívánom, hogy inkább az se lenne, akkor odaképzelhetnék valami mást. A modellek részletességét meg inkább hagyjuk is, mert kidolgozottság terén az igazi minikhez képest még a fasorban sincsenek (és bizony láttam már pár pofaleszaggató részletességgel kifestett darabot). A kameranézet alig variálható, a mentési lehetőség pedig kimerül abban, hogy a legutóbbi játékot folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.
Elrontott mentődobás
A Blood Rage az abszolút minimumot nyújtja és semmivel sem akar többet adni – a platform kínálta lehetőségekkel nem él, és még csak nem is működik hibátlanul. Így pedig elég meredeken le kell pontozzam, még akkor is, ha fáj a szívem amiatt, hogy ez mennyire igazságtalan az „alapanyaggal”, azaz az eredeti táblás játékkal szemben, melynek alapjait tökéletes hűséggel átemelték. Továbbá mentségére legyen mondva, hogy a 20 eurós, igen nyomott ár azért nem egy katasztrófa, és bár többet nem is nagyon érne meg, de még ebbe is sikerült belepiszkítani azzal, hogy a most megjelent, egy figurát tartalmazó DLC-ért 5 kerek eurót elkérnek. Jaj!
