A Warhammer-univerzum fantasy lényei már 1986 óta rúgják a bőrt, és verik egymást véresre a sport szent nevében, ugyanis Jervis Johnson ekkor teremtette meg az amerikai futballt kiparodizáló táblás játékát, a Blood Bowlt. A jogokat birtokló Games Workshop pedig már a ’90-es évek elején át akarta ültetni a táblajáték figuráit digitális formába, de az első kísérlet elbukott a Tynesoft csődjén, így az induló rész csak 1995-ben tudott bemutatkozni, az SSI gondozásában. Egy évtizeddel később a francia Cyanide Studio és a Chaos League (igen durva Blood Bowl-koppintás) kavarta fel az állóvizet, amit egy peren kívüli megállapodás követett (a GW a Chaos League jogait is bezsebelte), majd innentől a Cyanide lett a Vérfoci specialistája. Azóta egy bővített első kiadást és egy második részt sikerült összehozni, na meg 8 év szünet után a most megjelent harmadik felvonást.
A Vérfoci vonzerejét a Warhammer lazára vett figurái mellett a népszerű tengerentúli major focis ligával, az NFL-lel való rokonság adja, például a pálya kialakítása, a tizenegy fős csapatok jelenléte, és hogy itt is a pálya végén lévő célterületek elérése (endzone) jelenti a pontszerzést. Persze az igazi amerikai foci területfoglalós, sűrű játékmegszakításokra épülő metódusát a Blood Bowl azért nem vette át teljesen. Itt például nem tízjardnyi előrehaladást kell elérni négy labdabirtoklásból, hanem folyamatos játék van, és akkor fejeződik be az adott kör, ha már mindenki lépett (vagy miután megtörtént az első sikertelen akció). A körökre osztott játékmenetben tehát van egy jó kis csapda, hiszen, ha a kör kezdetén beleszaladunk egy maflásba, vagy nem sikerül végrehajtani az első blokkot, akkor rögtön az ellenfél következik. És mivel minden akció sikere egy kockadobáshoz van kötve, így sajnos elég gyakran esünk pofára.
Ebben az univerzumban nem illik meglepődni a tévékamerákon, a körítés pedig mindig is kiváló volt, de a Blood Bowl 3-ban még nagyobb, még látványosabb fokozatra kapcsoltak a francia fejlesztők. Az idióta reklámszpotok, a pomponlányok, vagy a lekenyerezhető bírók folyamatos vigyorgásra késztetik az embert, de a nagy totálban mutatott szerelések, durva belépők is jól néznek ki. A mosoly akkor kezd el lehervadni, amikor komolyabban a díszletek mögé nézel, ugyanis rengeteg az ismétlődő elem, sokszor ugyanazok az animációk futnak, és a kommentátorokból is hamar elfogy a szusz, ráadásul a grafika nem igazán múlja felül a második részt (tehát egy 2015-ös játékot!). Sajnos hiányoznak a finom részletek, az egyedi arcok, ez pedig elég nagy gond. Apropó arcok: amikor összerakod az első csapatod, és szeretnéd felturbózni, jön a második pofára esés, merthogy itt bizony semmi nincs ingyen. A mikrotranzakció nyilván nem újdonság, de ha megveszel egy felszerelést (például egy vállvédőt), és azt szeretnéd, hogy mindenkin egyforma cucc legyen, akkor a többi csapattagra is egyenként meg kell venned a pontosan ugyanolyan vackot.
A csapatok összeállítása, a játékosok fejlődése, a sérülések, vagy az értéknövekedés pont olyan, mint egy profi bajnokságban, és ahogy a korábbi részekben, úgy a Blood Bowl 3-ban is az online szekción van a hangsúly. A kissé kuszára sikerült menüpontok alatt fullos a kiszolgálás, sőt akad némi szóló lehetőség is (kampányfélék, meccsek), csakhogy az első napokban egyetlen találkozót nem lehetett úgy végigjátszani, hogy csonttá ne fagyjon a játék. Azóta persze folyamatosan javul a helyzet, de a rossz start eléggé rányomta a bélyegét a hangulatra. Nyilván a megjelenés óta megy a farokméregetés a második rész híveivel, és az instabilitás elég nagy adu lett a korábbi rész mellett, plusz a kezelőfelület, illetve az irányítás tekintetében is jogosan lehet sóhajtozni, hogy régen minden jobb volt (a kezelőfelület mentségére legyen mondva, hogy legalább jól néz ki). Ugyanakkor a Blood Bowl 3 a 2020-as Second Season (BB2020), tehát a táblás játék legfrissebb szabályrendszerét használja, ami egyértelműen a legkomolyabb érv mellette.
Ha már szabályrendszer, akkor nézzük, hogyan is fest a játék. Akárcsak az amerikai fociban, úgy itt is ki vannak osztva bizonyos szerepek, azaz van futó és dobójátékos, és persze elkapók valamint falemberek is akadnak. Az adatlapokon a spéci képességek mellett az öt alaptulajdonságra érdemes nagyon odafigyelni: az MA mondja meg, hogy egy körben mennyit léphet az emberük (vagy orkunk, törpünk..), az ST (erő) a zúzáshoz kell, az AV jelzi a sérülékenységet, és a korábbi Agility (AG) érték lett most szétbontva Agilityre és Passingre. Előbbi maradt az elkapások, labdafelszedések sikerének előrejelzője, a passzolás pedig értelemszerűen a dobásoké.
A meccs itt is a formációk felállításával, illetve a kick off-fal (kirúgással) kezdődik, aztán a labdát birtokló csapat elindul az endzone felé. A négyzethálós pályán minden játékos körül van egy egységnyi sugarú blokkolózóna, az itt áthaladó ellnfél pedig automatikusan sallert kap, és megfekszik, hacsak nem dobja meg a mentődobást. A játékosok egymást is gyepálhatják, sőt a földön fekvő ájult arcokat is lehet még vegzálni, ugyanis kiváló taktikai opció, ha kórházba, vagy épp temetőbe küldjük az ellenfél legjobb játékosait, így kialakítva a létszámfölényt. A pályaszéli elsősegély – egy maszkos fickó húsvágó bárddal –, a közel sem pártatlan sporik, vagy a pályáról kizúgó játékosokat agyba-főbe verő nézők is hozzátartoznak az összképhez.
A Cyanide képletesen szólva alaposan tökön lőtte magát a rossz rajttal, ugyanis a fagyások mellé olyan bugok is betársultak, minthogy eltűnt a marker a labdát cipelő játékosról, vagy az MI lépései alatt hosszú másodpercekig bámulhattuk a nagy semmit. A váratlan leállások miatt ráadásul jóval hangsúlyosabb lett például az egyjátékos kampányban a mentési lehetőség hiánya. Összességében persze lehet még belőle egy jó játék (legalábbis idővel), de ennél mindenképp többet vártunk.
