Fogadj el egy baráti jó tanácsot: a Beyond: Two Souls indítását követően ne csak a szemed és a füled nyisd ki, így befogadva az audiovizuális prezentációt, de a szíved és lelked is tárd ki a történetnek, máskülönben soha nem fogod átérezni mindazt, amit David Cage próbál elmesélni. A francia alkotó ugyanis mesél… egy kislányról, Jodieról, no meg az ő fura kapcsolatáról Aidennel, a lelkéhez kötött lénnyel. A „se veled, se nélküled” érzelmi státusz alanyai pedig a világnak nevezett színházban, az idő és tér fogságát nem ismerve adják elő a darabot, amit immáron PS4-en, egy újrakiadás formájában is megvásárolhatunk. Már amennyiben nyitottak vagyunk egy igazi élményre, egy könnyednek nem minden tekintetben nevezhető utazásra, ami dimenziókat nyit meg, valamint az elsőre gondoltnál sokkal veszélyesebb entitásokat szabadít ránk.
2013-ból szeretettel
A Quantic Dream jó eséllyel senkinek sem ismeretlen, elvégre PlayStation-exkluzív címeit megelőzően az Omikron: The Nomad Soullal és az Indigo Prophecyként is jegyzett Fahrenheittel a csapat már beírta magát a videojátékok történelemkönyvébe. A több szálon futó, hétfajta befejezéssel rendelkező, azonban csak PS3-ra megjelent Heavy Rain ezután egy igazán különleges arcát mutatta meg a virtuális szórakozásnak, ami már-már mozis hatást produkált. Sokan interaktív filmnek is titulálták ezt a műfajt, és nem meglepő, hogy a soron következő drámai mű a már ismert platformon, ugyanebben a zsánerben gázolt mélyebbre. Jodie története pozitív és negatív csalódást egyaránt okozott két esztendővel ezelőtt: a kritikusok és a játékosok egy része magasztalta minősége és az általa átadott érzelmi bomba hatására, mások pedig kézzel-lábbal hadakoztak az interakciót még kevésbé erőltető játékmenet miatt.
A külső nézetes Beyond: Two Souls ugyanis már a kezdetektől érezteti, hogy szabadságból ezúttal kevesebbet, kézen fogva mesélésből pedig annál többet kapunk a 10-12 órás végigjátszás során. A szélesvásznú megjelenítés olyan hatást kelt, mintha a moziban ülve élnénk át az eseményeket, a valódi színészek (Willem Dafoe és Ellen Page a két legfontosabb szerepben) erre még rá is tesznek egy lapáttal, ám a kontrollert fogva mégis mi irányítjuk hőseinket. Merthogy egyből két főszereplőt is kapunk Jodie és a fizikai testtel nem rendelkező Aiden személyében. A 3D-s teret teljesen kihasználva egyszer a lányt, egyszer pedig – adott területen belül – a légtérben bármerre közlekedni képes entitást vezéreljük. Ezenkívül, mondjuk, sok dolgunk nincs is. Egy-egy pillanatban a megfelelő gombot lenyomva, akciójelenetnél a szükséges irányba mozdulva vagy fedezéket keresve, máskor egy adott tárgyat megtalálva, netán egy párbeszédet valamilyen irányba elmozdítva terelhetjük tovább a cselekményt. Azt a csőszerű módon kialakított eseménysorozatot, ami így is, úgy is az előre megálmodott befejezés felé terel minket, a különféle eltéréseket csak díszként elhelyezve az elágazásokkal és mellékösvényekkel teli fán, amely a leány életvonalát jelöli. Szembesülhetünk mások gonoszságával, Jodie ártatlanságával és védtelenségével, ha pedig esetleg mindezen változtatnánk azért, hogy hősnőnk keményebb legyen, és jobban állja a sarat, akkor is ugyanazt a lezárást kapjuk, mint egy visszafogottabb, emberileg helyesebb úton. Maximum, ha valakinek pofont kell kapnia a történet egy pontján, akkor abban dönthetünk, ki álljon a meglendülő kéz túloldalán.
Több befejezés van ezúttal is, de az ezekhez vezető döntéskényszerrel csak az utolsó fél órában terhelik vállunkat az alkotók, tehát az odavezető úton meglebegtetett választások a végeredményre nézve nem sok hatással bírnak. Ezt érthető módon sokan nehezményezték a Heavy Rain után, és muszáj egyetérteni abban is, hogy az akciójelenetek funkcionálisak, a kor elvárásainak nem minden esetben felelnek meg. Valahol talán nem is szükségesek, hiszen a jelenlétük szinte semmi pluszt nem ad az egyébként kerek történethez, és egy kisebb elmesélés talán jobban átadta volna a Jodie lelkiismereti küzdelméhez vezető utat, mint az erőltetett harc, amelyben elvérezni sincs lehetőségünk. A legtöbb esetben ugyanis talán meg sem kellene fognunk a kontrollert, mégis eljutnánk a lezáráshoz. Sok esetben egész egyszerűen nincs tétje a tetteinknek, a kihívásoknak nevezett szegmenseknek és magának az interaktivitásnak. Ezzel pedig csak egy dolgot sikerült elérnie David Cage-nek: ha felületesen szemléljük a produkciót, akkor jogosan felsorolt hibákkal egy hatvan-hetven százalékos, a prezentált technológia terén előremutató, a játékmenet szempontjából azonban több sebből vérző alkotást biggyeszthetünk a „majdnem összejött” produktumok listájára. De mielőtt megtennénk, nézzünk inkább a falak és a történetben lévő Fekete Nap mögé!
Személyesen az Infravilágról
Ha arra kéne rámutatni, mi olyan különleges az életben, a létezésben, akkor sokan azt mondanák, hogy a lélek. Ebben pedig van valami, elvégre sok esetben az öröm és a fájdalom, amit érzünk, az valahonnan belülről, megmagyarázhatatlan formában érkezik. Hagyjuk a humbug elméleteket arról, hogy ez fizikai formában hogyan valósul meg, mert bár elterelésnek és mismásolásnak ezek is megteszik, valódi választ nem adnak az ártalmas, tényként kezelt találgatáson túl. A Quantic Dream pedig sikeresen megragadta a lényeget, sőt még sikeresebben át is adja mindazoknak, akik leülnek a Beyond elé: mindent átérzünk, amit elmesél a történet. Egy idő után bennünk van Jodie teljes kétségbeesése, magánya, félelme, ha pedig neki fáj valami, szinte a mi arcunkon is végiggördül egy könnycsepp. A pótapaként funkcionáló Nathan dokiban feltétlen megbízunk, mint néhány barátban is, emellett pedig tartózkodó bizalmatlansággal figyeljük az idegeneket, hiszen néha úgy érezzük, a világ egy gonoszabb és lelketlenebb részének bokszzsákjaként létezünk. Mindezek összessége adja a program érzelmekkel teli élményrészét. Mert a horrorisztikus és fantasztikummal rendelkező momentumai mellett vannak a játéknak drámai, rendkívül mély és emberi jelenetei, amik indokolják mindazt, amit negatívumként lehet felsorolni a programmal szemben. Ezek közé talán csak az akciójelenetek, vagy éppen az irányítás egy-egy esetlensége nem sorolható be. A sztori hiába fogja végig a kezünket, erre talán szükség is van, hogy az elmesélés úgy és akkor legyen hatásos, ahogyan azt eltervezte annak megálmodója. Ez pedig így van rendjén. Jodie véglegesen a szívünkhöz nő, a 10-12 óra pedig nagybetűs élmény lesz számunkra, a játék minden hiányossága ellenére.
Újrakiadások között
A Sony Remastered-listáját bővítő alkotás barátságos áron (9 000 forint) érkezett, de nem kínál sokkal többet, mint eredetije. A PS3-as változat 720p, ezzel szemben a PS4-es végre 1080p felbontással működik, miközben a képfrissítés a stabil 30-as sebességre lett belőve. Megmaradt a lehetőség, hogy ketten (plusz kontrollerrel vagy telefonos alkalmazással) irányítsuk a két szereplőt, az alapjáték további 20-30 percnyi kiképzési időt biztosító DLC-jét is megkapjuk – ez utóbbit egyébként teljesen feleslegesen. Ha ugyanis van olyan része a Beyondnak, ami erőltetett, akkor az pont ez a szegmens. Pluszban pedig látjuk, mely választásoknál miként reagált a játékosok nagyobb része, mely döntéseink hasonlóak az átlagéhoz.
Amúgy viszont ugyanazt kapjuk a pénzünkért, mint két esztendővel ezelőtt (még a magyar felirat is ott van, pedig ezt nem jelzi a PS Store információs bázisa). Hozzá kell tenni: a látvány nem egy helyen még most is káprázatos, néhány helyszínen csak lesünk, ahogy a színészek által megformált karakterek arcjátékán is. Más kérdés, hogy az újrakiadásért elkért összeg megéri, de inkább azoknak, akik még nem élték át a nagyszerű történetet, vagy nem tudnak anélkül létezni. De nekik is lesz még lehetőségük a pótlásra, mivel 2016 márciusában jön a kollekciós kiadás, ami egyben a Heavy Raint is tartalmazni fogja – az viszont egyértelműen kihagyhatatlan ajánlatnak ígérkezik.
