Szomorú női szamuráj
Miután türelmetlen kezekkel felbontottam az Xbox 360-as verzió zöld dobozát, a kézikönyv mögött meghúzódva egy igen nívós posztert találtam, melynek egyik oldalán egy amerikai második világháborús pin-up girl szerepelt, a másikon pedig a játékban szereplő harci járművek. Azt hiszem, én azért a pin-up girlt választom majd, amikor kirakom szobám falára a posztert!
A játékot betöltve elsőként a japán hadjáratot szemeltem ki, lévén pontosan ez hiányzott nekem az előző részből, a Midwayből is. Ami elsőként rendkívül kellemes benyomást okozott, az az elsőrangú és igen hosszú nyitómozi, amelyet a hadjárat elkezdése előtt láthatunk. A moziban egy egzotikus szépségű japán hölgy nézi, ahogy fiatal szerelme hadba vonul, majd a háborúból láthatunk eseményeket. A színvonalas intró azért is kellemes meglepetés, mivel nem nagyon számítottam rá, eddig ugyanis csak háborús átvezető filmekről esett szó.
Tora! Tora! Tora!
A nyitófilm után a hadjárat eseményeit egy japán akcentusú jóember igyekezett nagy-nagy beleéléssel felolvasni. Az eddigi kellemes benyomások után ez volt a kellemetlen, ugyanis az illető olyan szinten amatőr munkát nyújtott, mintha valamilyen japán származású idős takarítóbácsit kértek volna meg az angol Eidosnál (a szinkron nem nálunk zajlott), hogy ugyan, olvasson már fel pár mondatot. A szinkron sajnos később is borzalmas, és tényleg nem említeném, ha nem lett volna kifejezetten idegesítő.
A felkelő nap országának gyermekeként ezután az akció kellős közepében találtam magam, amint az egyik vadászgépükkel kellett egy küldetésben helytállnom: a híres Pearl Harbor-i támadásban kellett részt vennem, megsemmisítve a földön állomásozó amerikai repülőgépeket. Bizonyos internetes teszteknél nem mindenki volt kibékülve a géptest irányításával, ám én az Xbox 360-as kontrolleremmel lavírozva tökéletesen meg voltam vele elégedve. A gépi madárral való légi manőverek érzésre teljesen realisztikusnak tűntek: bár nem ültem még soha második világháborús japán vadászgépben, de ettől függetlenül sokkal életszerűbben viselkedett a gép a levegőben, mint amire egy ilyen akcióorientált játéknál számítottam.
A játék irányítása a későbbi járműveknél is elsőrangúnak tűnt: a japán bombázók például tényleg olyan nehezen fordulnak meg a levegőben, ahogy azt elvárhatjuk tőlük, de az óceán hullámait szelő hadihajók is hasonlóan lassan mozognak. A realizmus tehát egyáltalán nem hiányzik a játékból és sokkal inkább jellemző, mint a Midwaynél.
Egy parancsnok mindennapjai
Az irányításhoz hasonlóan az összetettség terén sem kell a Pacificnek panaszkodnia. A japán hadjáratban sűrűn és dinamikusan változnak a feladatok, a küldetések általában pörgősek és izgalmasak — bár van azért egy-kettő, amely picit lassabb és unalmasabb. A Battlestations hatalmas erénye, a rengeteg fajta jármű irányíthatósága ebben a részben sokkal inkább érvényesül, ugyanis míg a Midwayben sokszor előfordult, hogy sokáig erőltettek benne egyfajta harci járművet, addig a Pacificben sokkal nagyobb a változatosság. Akár a levegő veszedelmes urairól, a különféle vadászgépekről, akár a méltóságteljes hadihajókról, vagy a hullámok alatt alattomosan támadó tengeralattjárókról van szó, a jól felépített hadjáratban mindegyikük megfelelő arányban szerepel.
A küldetéseken összetettsége mellett nem panaszkodhatunk a mesterséges intelligenciára sem. A játékos által irányított egységek adekvátan viselkednek: parancsainkat lehetőleg intelligensen hajtják végre, feleslegesen nem rohannak a halálba, ugyanakkor nem is túlzottan ügyesek, tehát olyan nem történhet meg, hogy a játékos csak hátradőlve malmozik, miközben a többiek lerendezik az ellenséget. Hozzá kell azért gyorsan tennem, hogy normál nehézségi szinten háborúztam, tehát aki "könnyíteni szeretne magán", az ne csodálkozzon, ha az MI mindent letarol előtte...
Meg kell még említeni a taktikai rész és az akció közötti remek átmenetet is. Parancsainkat könnyedén ki tudjuk osztani a taktikai térképen, és bármikor átválthatunk bármelyik harci járműbe is. A remek kezelőfelületnek köszönhetően könnyedén és gyorsan ugorhatunk ide-oda az Xbox kontrollerrel (a PC-s irányítást nem próbáltam, ezt majd a következő magazinunkból megtudhatjátok), anélkül, hogy bármilyen rész kavarodást okozott volna.
Hawaii-ra mentem, majd jövök haza, csók!
A játék grafikája igen látványos: az Xbox 360-as címek között ezen a téren is elégedettek lehetünk. A harci járművek kidolgozása elsőrangú: a különféle repülők, hadihajók és tengeralattjárók rendkívül részletes megjelenítéssel büszkélkedhetnek. Emellett a csendes-óceáni hadszíntér ábrázolása is ott van a szeren, különös tekintettel magára az óceánra, amely rendkívül realisztikusan hullámzik, illetve a fény-árnyék viszonyok remekül érvényesülnek rajta. Hozzá kell azért tenni, hogy bár a földfelületek sokkal részletesebbek, mint a Midwaynél, azért a viszonylag alacsony felbontású textúrák miatt még most sem beszélhetünk csúcsgrafikáról. A robbanáseffektusok sem a legütősebbek, amelyeket a piacon láthatunk — különösen közelről látszik, hogy azért ezeken lehetett volna még csiszolni. Mégis az alapvetően látványos környezet, a rengeteg apró részlet miatt (például a hajók legénysége a fedélzeten mászkál) a Pacific grafikája a jobbak közé tartozik.
Hasonlóan igen jók a hanghatások is: a torpedók robbanása, a vadászgépünk moraja, vagy a tengeralattjárók gépcsavarjának hangjai nagyon megdobják a hangulatot.
Szeretkezz ÉS háborúzz!
A Battlestations: Pacific szerintem lényegesen jobb lett, mint elődje, amelyhez szintén volt szerencsém. Éppen ezért láttam megrökönyödéssel, hogy ugyanazt az átlagos eredményt érte el a GameRankingson, mint az előző rész. Igaz, várnunk kell még a későbbi eredményekre, de azért az IGN-es 77% nem tűnt valami fairnek. Az is egy vélemény, mondhatnánk, ahogy az enyém is: én 87%-ra taksálom ezt a remek játékot, amely apró hiányosságai és helyenként unalmas küldetései ellenére sok örömet okoz majd a második világháború szerelmeseinek — különös tekintettel a még annyira nem kiaknázott csendes-óceáni hadszíntérre.
