Nincs ki mind a négy kerekünk
Az End Game nemcsak négy új térképpel és két új játékmóddal bővíti ki a Battlefield 3-at, hanem új járművekkel is, melyek közül a krosszmotorok hozzák a legtöbb színt a csatározásokba. A motorkerékpárok gyors, kétszemélyes járművek, melyek ideálisak a CTF-ben történő zászlószerzésre, vagy arra, hogy rövid időn belül, szinte észrevétlenül megkerüljük az ellenséges vonalakat, és elfoglaljunk egy kontrollpontot az ellenféltől. A motorok simán feledtetik velünk a CTF-ben átélt borzalmakat, s miközben százzal repesztünk a vasúti sínek mentén vagy egy hegygerincről lefele, vigyorogva brümmögünk a motorok hangját utánozva. Motorozni kivételesen jó érzés a Battlefieldben, még akkor is, ha az ellenfél pár pillanat alatt szétkap minket egy vállról indítható rakétával, vagy ha berongyolunk egy tank lánctalpai alá. A vezetési élmény kiválóra sikeredett, s külön öröm volt a pályákon kifejezetten erre a célra kialakított ugratókkal megközelíteni az ellenséget, vagy elmenekülni egy helikopter gépágyútüze elől.
A krosszmotorok mellett egy új csapatszállító járművet is kapunk, amiből mindig csak egy darab található a pályán. Ezt a repülőt az a csapat birtokolhatja, amelyik az irányítása alá veszi a térkép közepén lévő, repülőgépikonnal ellátott ellenőrzőpontot. Ha ez sikerül, akkor az adott fél egy újabb születési ponttal lesz gazdagabb, a dropshippel, ami nagyon hasonló az Armored Kill C130-as Gunshipjéhez, azzal a különbséggel, hogy ebből tüzelni nem lehet, csak játékosokat és egy könnyűpáncélos IFV-t dobhatunk ki belőle.
Véget ért a móka mára
Az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet, amikor az End Game értékelését írjuk. Sírunk, hiszen a négy főbb újdonságból kettő (CTF és az Air Superiority) nem túl élvezhető, bár kétségtelen, hogy ez nem kifejezetten a készítők hibája. Úgy érezzük, hogy a fejlesztők feleslegesen erőltették a klasszikus CTF-et a Battlefield 3-ba, mert egész egyszerűen ez a játékmód nem illeszkedik a megszokott játékmenetbe, a járművekkel zsúfolt környezetbe. Az új pályák viszont elképesztően jól sikerültek, hozzák azt a minőséget, amit már megszokhattunk a DICE-tól, valamint a motorkerékpárok is üde színt visznek a csatározásokba. Nagy kár, hogy mostantól egészen a Battlefield 4 megjelenéséig kénytelenek leszünk új pályák nélkül kibírni valahogy – reméljük, hogy apróbb tartalmakat (fegyverfestést, új dögcédulákat) azért még kapunk a készítőktől.
Hihetetlen, hogy közel két év telt el a Battlefield 3 megjelenése óta. Két év, és még mindig tömegek játszanak vele, népszerűsége folyamatosan növekszik, egyre többen és többen vetik bele magukat az elképesztően akciódús jelenetekkel tarkított csatározásokba. Na igen, gyorsan repül az idő, ha a játék folyamatosan kapja a jobbnál jobb DLC-ket, melyek a további tartalmakkal kitolják az alapprogram szavatosságát. Először ott volt a klasszikus térképeket hozó Back to Karkand, aztán a közelharcra összpontosító Close Quarters, a járműves harcot előtérbe helyező Armored Kill, az apokaliptikus környezetben játszódó Aftermath, végül itt a krosszmotoros End Game, ami rögtön négy fronton indít támadást a játékosok kegyeiért.
Szabad a pálya
Az End Game, hasonlóan az összes többi DLC-hez, négy új pályát kínál a BF3-veteránoknak, melyek név szerint a következők: Kiasar Railroad, Operation Riverside, Nebandan Flats és Sabalan Pipelines. A négy új térkép mindegyike nagyméretű, nagyrészt sík terület, melyek közepén egy nagyobb hangár, épület vagy olajfinomító várja a közelharcba bocsátkozó fegyvereseket. Bár a pályákon többnyire a járműveké a főszerep, ezúttal is minden szerepkörben megtalálhatjuk a helyünket a csatamezőkön, kezdve a sokak által utált orvlövészektől a támogató játékosokig – már amennyiben tudjuk, hogy mikor és merre érdemes keresni a zsíros célpontokat.
A látvány most is szemkápráztató, ismét elmondhatjuk, hogy a pályatervezők mellett a grafikusok is alaposan kitettek magukért. Egyszerűen jól esik minden másodperc, amit a monitor bámulásával töltünk el – a Battlefield 3 tipikusan az a játék, amit nem győzünk dicsérő jelzőkkel ellátni, ha a látványról van szó.
Kapj el, ha tudsz
Az End Game egyik legnagyobb újdonsága egy klasszikus játékmód felélesztése, mely Capture the Flag néven ismert, és célja az, hogy megszerezzük az ellenfél bázisán található zászlót, amit aztán haza kell vinni a bázisunkra. Amennyiben a saját zászlónk a helyén van, és bevisszük mellé az ellenfélét, akkor pontot szerzünk, ha a viszont a lobogónk nincs a helyén, akkor valakinek a csapatunkból vissza kell szereznie azt.
A CTF játékmód tehát komoly csapatmunkát, kezdeményezőkészséget és ügyességet kíván a játékosoktól, így magával hoz egy rakás olyan problémát, amit egészen idáig nem nagyon ismerhettek a Battlefield 3 játékosok. Először is, itt nem elég az, ha négy ember nekiindul az ellenfél bázisának, hogy megpróbálják megszerezni a zászlót, míg a többiek popcornt ropogtatnak a hegytetőkön, vagy próbálják védeni a saját lobogót. A CTF-pályákon hamar kiderülhet, hogy kevés az olyan támadó szellemű játékos, aki bevállal egy halált csak azért, hogy a csapatának pontot szerezzen, ezért a zászlós játékmód sokszor csak abból áll, hogy a két csapat bevackolja magát a saját bázisára, s mindenkit szitává lőnek, aki odamerészkedik.
A zászlókat aknazárral és C4-es töltetekkel védik, a puskacsövek pedig azt figyelik, hogy ki lesz az a marha, aki megpróbál pontot szerezni a csapata számára, így nagyon hamar azoknak is elmegy a kedve a próbálkozástól, akik teszem azt Rushban elsőként rohannak be élesíteni az M-Com állomásokat. De ha meg is indul valaki, akkor se nagyon ér célba, hiszen a játékosok többsége szétszóródik a csatatéren, egyik oldalról sem látunk átgondolt támadásokat, ettől pedig az egész játékmód hihetetlenül frusztrálóvá, selejtessé válik.
A CTF mellett egy másik klasszikus játékmód is visszaköszön a BF3-ban, amit a PC-s játékosok valószínűleg csak hírből ismerhetnek, ezt ugyanis csak a konzolos Battlefield 1943-ban láthattuk – itt az Air Superiority! Ebben a módban a játékosok repülőgépek (csak és kizárólag sugárhajtású vadászok) pilótafülkéjéből pusztíthatják egymást . A gépekből kiugrani nem lehet, tehát az Armored Killben megismert Tank Superiority játékmóddal ellentétben itt már nincs gyalogsági harc. Van viszont három kontrollpont az égen, amiket rövid ideig tartó levegőben körözéssel kaparinthatunk meg.
Két gond van az Air Superiorityvel. Az első, hogy 32 vagy annál több játékost nem támogat, hiába találunk 48- vagy akár 64-fős szervereket – kár töltési időt pazarolni rájuk. Ennek oka, hogy amint 24 főnél többen vagyunk egy pályán, a játékosok folyamatosan egymásnak csapódnak az égben, ami miatt élvezhetetlenné válik az egész játékmód. Különösen fájó, hogy ilyenkor nemcsak az ellenfél vadászpilótáival, de saját csapattársainkkal is meg kell küzdenünk, hogy életben maradjunk a túlzsúfolt légtérben; rossz nézni, hogy ellenfeleinkre hogyan vetik rá magukat a fragre kiéhezett társaink, majd pattannak le egymásról, és fúródnak a földbe a folyamatos koccanások következtében.
A másik gond, hogy amíg Conquest vagy Rush játékmódokban a repülőgépek fontos részei a csatának, és nemcsak légi harcban, hanem a földi támogatásban is jelentős szerepet játszanak, addig itt csupán égi küzdelem van, így hiába is megyünk ritkábban lakott szerverre játszani, ez a játékmód bizony igen hamar piszok unalmassá válik. Röviden összefoglalva tehát se a CTF, se az Air Superiority nem működik jól az End Game-ben. Az előbbi a játékosokon bukik el, az utóbbi pedig azért, mert egész egyszerűen monoton és unalmas – már persze akkor, ha egyáltalán lehet vele értelmesen játszani.
