Annak idején a Battlefield Vietnam megjelenésekor éreztem magam úgy, mint most. A Vietnamot nem nagyon kedveltem, kőkemény rókabőr-nyúzás volt; és a 2142 kapcsán is az volt az első benyomásom, folytatás csak a Battlefield 2 t kívánja picit tovább erőltetni. Aztán be kellett látnom, hogy a Vietnamhoz képest a 2142 nagyságrendekkel több újdonságot hoz (hála a Titán módnak) az alapjátékához képest. Lássuk miként érték el a DICE-os fiúk-lányok, hogy vagy 40 óra tiszta játékidő után is inkább a csatamezőn lövöldöznék és irtanám a lépegetőket, mint cikket írnék
Az Battlefield 1942 óta létezik a Conquest mód, ami a csatamezőn levő kontrollpontok elfoglalása és megtartása körül forog: ha nincs kontrollpontod, fogy a pontszámod, ha elfogyott a pontszámod, vesztettél. Ez a mód egészen a mostani Battlefield epizódig érintetlen maradt, és őszintén szólva épp itt volt az ideje, hogy lecseréljék. Személy szerint én az UT Onslaught módját mindig is jobban kedveltem a maga pörgős játékmenetével a hosszú zászlófoglalós várakozás és a rengeteg választható karaktertípus helyett. A Conquest a pályafutása vége felé jár mostantól, mivel bekerült mellé egy sokkal izgalmasabb, teljesen más megközelítést igénylő móka, a Titán mód.
Titánia, titánia
A Titán név egy csillagromboló-szerű óriási anyahajót jelent, ami az atmoszférában lebeg a csatamezők felett. Kettő is van belőle: egy saját és egy ellenséges. Védőpajzs veszi körül őket, így eleinte csak mozgó bázisként funkcionálnak. A játékidőt egy pályán két részre lehet osztani: az elsőben azért folyik a harc, hogy a terepen lévő öt rakétakilövő silót elfoglalja a csapat. Ez úgy történik, mint a klasszikus Conquestben, azaz a játékos odaáll a siló mellé, és szépen átállítja, hogy az ellenséges Titán irányába induljon el a következő rakéta (amiket egyébként menetrend szerint kétpercenként eregetnek az automata kilövőállások). Először csak semlegesíti a közelben álldogáló katona a silót, ez pár másodpercbe kerül, majd átállítja a röppályát, ami már több időt vesz igénybe (természetesen, ha több csapattárs van a környéken, az felgyorsítja a folyamatot), plusz megjelenik az ellenfél képernyőin is, hogy elvesztették a korábban kontrollált silót, ami nyilván arra készteti őket, hogy megpróbálják visszaszerezni. Érthető hát, hogy a minél több siló kilövéskori irányítása a cél, melynek hatására az ellenfél Titánjának a védőpajzsa egy idő után megsemmisül (erről szintén folyamatosan kapunk információt a kezelőfelületen), ami a játék második félidejének kezdetét jelenti. Itt két lehetősége van a csapatnak: vagy megpróbálnak leszállni az ellenség Titánján (transzporthajóval, vagy átpodolva, amiről mindjárt szó lesz) és behatolni oda, megsemmisíteni négy terminált, majd a reaktormagot vagy továbbra is a csatatéren ügyködve megvárják, hogy a továbbra is erősen őrzött silók rakétái immár pajzs hiányában az ellenség Titánjának a burkolatát is felszakítsák.
Mindkét módon megnyerhető a játék, a legutolsó pillanatban is dönthet úgy egy csapat, hogy felhagy a támadással, vagy épp az addig altatott Titán-védőket (akik arra számítanak, hogy a pajzs leölése után az ellenfél azonnal megtámadja őket közvetlenül) az utolsó pillanatban lepik meg. A Titánra történő behatolás, ha sikeres, sokkal gyorsabb győzelmet hoz, noha a négy terminál szűk folyosókon érhető el csak, melyeket nagyon jól lehet védeni de ha sikeres a támadás és sikerül betörni a reaktorhoz, ott már a magba eresztett minden egyes lövés hatványozottan, sok-sok rakéta erejével rombolja a Titán maradék erejét. Amint sikerült elpusztítani a magot, nyert a csapat de érdemes gyorsan (15 másodperc alatt) elpucolni a helyszínről, hogy a végső robbanást már ejtőernyőről nézzük végig, ahelyett hogy mínusz pontokat kapunk a végén az önfeláldozó halál miatt
Kasztok, csúzlik, osztagok
A történet egy ilyen játékban mellékes, legyen elég annyi, hogy az Európai Unió és a PAC, azaz Pán-Ázsiai Koalíció küzd egymással. Ez az első Battlefield játék, ami igazán jutalmazza azt, hogy csapatban játsszanak még azok is, akik egyébként csak néha-néha tévednek be egy nyilvános szerverre és nem klánban gyűrik az ipart. Azon túl, hogy a beépített hangkommunikáció már kiforrott és hibátlanul működik, egyéb módon is erőltetik a fejlesztők, hogy osztagokat hozzunk létre egy csapaton belül. A csodaszer az osztagvezetői parancsok teljesítéséért járó bónusz pontok, és a field upgrade rendszer, azaz lehetőség az addig elért fegyvereken kívül egyéb, magasabb szintű cuccok használatára. A 2142-ban alapállapotban csak standard fegyverzetet kap az egyszeri baka, tehát még egy gránátot sem tud eldobni addig, míg külön nem vételez olyat. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha rangot lépünk, azaz játszunk annyit, hogy megkapjuk a magasabb rangot. Minél többet ölünk, minél több silót foglalunk, minél hasznosabb a játékunk, annál gyorsabban lépünk szintet. A ranglétra tetején, jó 150 óra játék idő körül eljön a Supreme Commander rendfokozat, akinek minden egyes kaszt minden fegyvere elérhető és bármikor használható. Ez a Recon, Assault, Engineer és Support karakterosztályokban összesen 32 szintlépést igényel, ami a három osztagvezetői és négy általános bónusszal összesen 39 rangot jelent. Mire ezt eléritek, többszörösen beleöltetek annyi időt a játékba, amennyit egy átlagos PC-s játékba fektetnétek
Podolás, avagy katona a turmixgépben
Az egyik legjobb újítás a Titán módban, hogy sokkal gyorsabban elérhet az ember a csata színhelyére, minthogy kénytelen legyen beszállni egy repülőbe vagy dzsipbe. Ha a főparancsnok (aki egyébként a területscannelést, EMP-csapást, és ellátmányos ládát tud kérni az osztagok számára a térképre) jó helyre irányítja a Titánt, szinte mindegyik rakétasilóból képesek kipodolni a játékosok, azaz beszállva a falakon lévő kis odúkba, kilövethetik magukat, hogy a levegőben navigálva leérkezzenek a kívánt célpontra. A gyorsaság mellett ennek direktebb előnyei is lehetnek: a becsapódó katona agyon is csaphat egy ellenfelet, elérhet magas tornyokat felülről, repülőkre zuhanhat, ezzel megölve a benne ülőket, és így tovább. Nincs jobb érzés, mint egy APC-ből kilőni magad és pár társad a levegőbe, hogy az ellenfél Titánjára érkezzetek, óriási füstcsíkot húzva magatok után. Itt fontos megemlíteni, hogy miután a Titán pajzsai eltűntek, lehet Titánról, APC-ből és transzport repülővel eljutni az ellenséges Titánra, máshogy nem. Nem kell félni többet a baseraping-től sem, a Titánon lévő hangár védőfala sohasem tűnik el, az ellenfél nem tud belőni oda, plusz hátulról sem képes behatolni a folyosókon át, mert lézerfal védi, amin csak az adott Titánhoz tartozó katonák léphetnek át mindkét irányba.
Grafika, hangok
A 2142 ugyanazt a motort használja, amit a Battlefield 2-ben megismertünk. Számottevően gyorsabb, de továbbra is igaz rá, hogy 1 GB-nál több memóriával rendelkezők fogják csak igazán élvezni. Szebb is lett egy picit a játék a BF2 óta, bekerült pár új effekt, mégis azt kell mondanom, jobban is megerőltethették volna magukat a grafikusok. A pályákon csak pár egyedi objektum található, azok is többször ismétlődve, bár az összképen nem rontanak túl sokat. Az EMP támadások utóeffektje bámulatos, a homályosodások, robbanások által keltett tompaság a hangokban, a többiek üvöltése, a gépágyúk irtózatos erejű hangja mind nagyon rendben van. Ha nem fejhallgatóval játszom, a szomszédok biztos kizavartak volna már a lakásból, így csak javasolni tudom, hogy figyeljetek oda, mennyire tekeritek fel a hangerőt. De egyszer mindenképpen megéri szabadjára engedni a decibeleket! Az EU fél katonái angolul beszélnek, a PAC-nál pedig az orosz a hivatalos nyelv bár van rá lehetőség, hogy átkapcsoljatok mindenki angolul beszél üzemmódba, a hangulat miatt semmiképpen nem érdemes, akkor sem, ha az orosz mondatokat jó pár órán át nem fogjátok felismerni. Bár a Big Robat! kiáltás eltéveszthetetlen, olyankor jobb, ha meglesitek, épp át akar-e gyalogolni rajtatok egy lépegető
Játékélmény és összegzés
Hét év aktív Unreal Tournament klánélet után ez az első játék, ami futurisztikus is (bár nem eléggé: sokkal földhözragadtabbak a fegyverek és használati módjuk, mint vártam volna) és élvezetes is játszani. A podolás és a Titán mód mindenképpen óriási ötlet, nem is beszélve a temérdek elérhető rangról és bónuszról. Nem elég, hogy játék közben folyamatosan egyeztet a központi EA szerverrel a program az elért pontokkal kapcsolatban, de minden egyes kitüntetést is jegyez, amit később a BFHQ menüpontban nézegetni lehet. Minden létező dolgot jutalmaz a játék, ami a csatatéren történhet: öt gyilok után kitűzőt ad, tíz után újabbat, sok késelésért megint csak bónusz jár, szinte nem létezik olyan dolog, amiért ne adna valami kis jutalmat a játék, ha jó benne az ember. Ha akad pár barátotok, akivel szívesen játszanátok együtt egy sokkal pörgősebb Battlefieldet, mint az eddig megjelentek, vagy oda akartok sózni a BF2 veteránjainak, ne habozzatok, ez a ti játékotok!
Az Battlefield 1942 óta létezik a Conquest mód, ami a csatamezőn levő kontrollpontok elfoglalása és megtartása körül forog: ha nincs kontrollpontod, fogy a pontszámod, ha elfogyott a pontszámod, vesztettél. Ez a mód egészen a mostani Battlefield epizódig érintetlen maradt, és őszintén szólva épp itt volt az ideje, hogy lecseréljék. Személy szerint én az UT Onslaught módját mindig is jobban kedveltem a maga pörgős játékmenetével a hosszú zászlófoglalós várakozás és a rengeteg választható karaktertípus helyett. A Conquest a pályafutása vége felé jár mostantól, mivel bekerült mellé egy sokkal izgalmasabb, teljesen más megközelítést igénylő móka, a Titán mód.
Titánia, titánia
A Titán név egy csillagromboló-szerű óriási anyahajót jelent, ami az atmoszférában lebeg a csatamezők felett. Kettő is van belőle: egy saját és egy ellenséges. Védőpajzs veszi körül őket, így eleinte csak mozgó bázisként funkcionálnak. A játékidőt egy pályán két részre lehet osztani: az elsőben azért folyik a harc, hogy a terepen lévő öt rakétakilövő silót elfoglalja a csapat. Ez úgy történik, mint a klasszikus Conquestben, azaz a játékos odaáll a siló mellé, és szépen átállítja, hogy az ellenséges Titán irányába induljon el a következő rakéta (amiket egyébként menetrend szerint kétpercenként eregetnek az automata kilövőállások). Először csak semlegesíti a közelben álldogáló katona a silót, ez pár másodpercbe kerül, majd átállítja a röppályát, ami már több időt vesz igénybe (természetesen, ha több csapattárs van a környéken, az felgyorsítja a folyamatot), plusz megjelenik az ellenfél képernyőin is, hogy elvesztették a korábban kontrollált silót, ami nyilván arra készteti őket, hogy megpróbálják visszaszerezni. Érthető hát, hogy a minél több siló kilövéskori irányítása a cél, melynek hatására az ellenfél Titánjának a védőpajzsa egy idő után megsemmisül (erről szintén folyamatosan kapunk információt a kezelőfelületen), ami a játék második félidejének kezdetét jelenti. Itt két lehetősége van a csapatnak: vagy megpróbálnak leszállni az ellenség Titánján (transzporthajóval, vagy átpodolva, amiről mindjárt szó lesz) és behatolni oda, megsemmisíteni négy terminált, majd a reaktormagot vagy továbbra is a csatatéren ügyködve megvárják, hogy a továbbra is erősen őrzött silók rakétái immár pajzs hiányában az ellenség Titánjának a burkolatát is felszakítsák.
Mindkét módon megnyerhető a játék, a legutolsó pillanatban is dönthet úgy egy csapat, hogy felhagy a támadással, vagy épp az addig altatott Titán-védőket (akik arra számítanak, hogy a pajzs leölése után az ellenfél azonnal megtámadja őket közvetlenül) az utolsó pillanatban lepik meg. A Titánra történő behatolás, ha sikeres, sokkal gyorsabb győzelmet hoz, noha a négy terminál szűk folyosókon érhető el csak, melyeket nagyon jól lehet védeni de ha sikeres a támadás és sikerül betörni a reaktorhoz, ott már a magba eresztett minden egyes lövés hatványozottan, sok-sok rakéta erejével rombolja a Titán maradék erejét. Amint sikerült elpusztítani a magot, nyert a csapat de érdemes gyorsan (15 másodperc alatt) elpucolni a helyszínről, hogy a végső robbanást már ejtőernyőről nézzük végig, ahelyett hogy mínusz pontokat kapunk a végén az önfeláldozó halál miatt
Kasztok, csúzlik, osztagok
A történet egy ilyen játékban mellékes, legyen elég annyi, hogy az Európai Unió és a PAC, azaz Pán-Ázsiai Koalíció küzd egymással. Ez az első Battlefield játék, ami igazán jutalmazza azt, hogy csapatban játsszanak még azok is, akik egyébként csak néha-néha tévednek be egy nyilvános szerverre és nem klánban gyűrik az ipart. Azon túl, hogy a beépített hangkommunikáció már kiforrott és hibátlanul működik, egyéb módon is erőltetik a fejlesztők, hogy osztagokat hozzunk létre egy csapaton belül. A csodaszer az osztagvezetői parancsok teljesítéséért járó bónusz pontok, és a field upgrade rendszer, azaz lehetőség az addig elért fegyvereken kívül egyéb, magasabb szintű cuccok használatára. A 2142-ban alapállapotban csak standard fegyverzetet kap az egyszeri baka, tehát még egy gránátot sem tud eldobni addig, míg külön nem vételez olyat. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha rangot lépünk, azaz játszunk annyit, hogy megkapjuk a magasabb rangot. Minél többet ölünk, minél több silót foglalunk, minél hasznosabb a játékunk, annál gyorsabban lépünk szintet. A ranglétra tetején, jó 150 óra játék idő körül eljön a Supreme Commander rendfokozat, akinek minden egyes kaszt minden fegyvere elérhető és bármikor használható. Ez a Recon, Assault, Engineer és Support karakterosztályokban összesen 32 szintlépést igényel, ami a három osztagvezetői és négy általános bónusszal összesen 39 rangot jelent. Mire ezt eléritek, többszörösen beleöltetek annyi időt a játékba, amennyit egy átlagos PC-s játékba fektetnétek
Podolás, avagy katona a turmixgépben
Az egyik legjobb újítás a Titán módban, hogy sokkal gyorsabban elérhet az ember a csata színhelyére, minthogy kénytelen legyen beszállni egy repülőbe vagy dzsipbe. Ha a főparancsnok (aki egyébként a területscannelést, EMP-csapást, és ellátmányos ládát tud kérni az osztagok számára a térképre) jó helyre irányítja a Titánt, szinte mindegyik rakétasilóból képesek kipodolni a játékosok, azaz beszállva a falakon lévő kis odúkba, kilövethetik magukat, hogy a levegőben navigálva leérkezzenek a kívánt célpontra. A gyorsaság mellett ennek direktebb előnyei is lehetnek: a becsapódó katona agyon is csaphat egy ellenfelet, elérhet magas tornyokat felülről, repülőkre zuhanhat, ezzel megölve a benne ülőket, és így tovább. Nincs jobb érzés, mint egy APC-ből kilőni magad és pár társad a levegőbe, hogy az ellenfél Titánjára érkezzetek, óriási füstcsíkot húzva magatok után. Itt fontos megemlíteni, hogy miután a Titán pajzsai eltűntek, lehet Titánról, APC-ből és transzport repülővel eljutni az ellenséges Titánra, máshogy nem. Nem kell félni többet a baseraping-től sem, a Titánon lévő hangár védőfala sohasem tűnik el, az ellenfél nem tud belőni oda, plusz hátulról sem képes behatolni a folyosókon át, mert lézerfal védi, amin csak az adott Titánhoz tartozó katonák léphetnek át mindkét irányba.
Grafika, hangok
A 2142 ugyanazt a motort használja, amit a Battlefield 2-ben megismertünk. Számottevően gyorsabb, de továbbra is igaz rá, hogy 1 GB-nál több memóriával rendelkezők fogják csak igazán élvezni. Szebb is lett egy picit a játék a BF2 óta, bekerült pár új effekt, mégis azt kell mondanom, jobban is megerőltethették volna magukat a grafikusok. A pályákon csak pár egyedi objektum található, azok is többször ismétlődve, bár az összképen nem rontanak túl sokat. Az EMP támadások utóeffektje bámulatos, a homályosodások, robbanások által keltett tompaság a hangokban, a többiek üvöltése, a gépágyúk irtózatos erejű hangja mind nagyon rendben van. Ha nem fejhallgatóval játszom, a szomszédok biztos kizavartak volna már a lakásból, így csak javasolni tudom, hogy figyeljetek oda, mennyire tekeritek fel a hangerőt. De egyszer mindenképpen megéri szabadjára engedni a decibeleket! Az EU fél katonái angolul beszélnek, a PAC-nál pedig az orosz a hivatalos nyelv bár van rá lehetőség, hogy átkapcsoljatok mindenki angolul beszél üzemmódba, a hangulat miatt semmiképpen nem érdemes, akkor sem, ha az orosz mondatokat jó pár órán át nem fogjátok felismerni. Bár a Big Robat! kiáltás eltéveszthetetlen, olyankor jobb, ha meglesitek, épp át akar-e gyalogolni rajtatok egy lépegető
Játékélmény és összegzés
Hét év aktív Unreal Tournament klánélet után ez az első játék, ami futurisztikus is (bár nem eléggé: sokkal földhözragadtabbak a fegyverek és használati módjuk, mint vártam volna) és élvezetes is játszani. A podolás és a Titán mód mindenképpen óriási ötlet, nem is beszélve a temérdek elérhető rangról és bónuszról. Nem elég, hogy játék közben folyamatosan egyeztet a központi EA szerverrel a program az elért pontokkal kapcsolatban, de minden egyes kitüntetést is jegyez, amit később a BFHQ menüpontban nézegetni lehet. Minden létező dolgot jutalmaz a játék, ami a csatatéren történhet: öt gyilok után kitűzőt ad, tíz után újabbat, sok késelésért megint csak bónusz jár, szinte nem létezik olyan dolog, amiért ne adna valami kis jutalmat a játék, ha jó benne az ember. Ha akad pár barátotok, akivel szívesen játszanátok együtt egy sokkal pörgősebb Battlefieldet, mint az eddig megjelentek, vagy oda akartok sózni a BF2 veteránjainak, ne habozzatok, ez a ti játékotok!
