Történt ugyanis, hogy 2004-ben, Németországban (azon belül is Berlin egy irodaházában) egy Cyparade nevű kis csapat megalkotta a Ballance névre keresztelt kisköltségvetésű, ügyességi (arcade/puzzle) játékot, mely az Atarinak köszönhetően megvásárolhatóvá vált mindenki számára, de magától a fejlesztőcsapattól is letölthetjük. Mielőtt még valaki rosszra gondolna, nem potmétereket kell tologatnunk és megfelelő hangszíneket állítgatnunk egy csilivili köntösben feszítő, játéknak nevezett bitkupac képében. Főleg azért nem, mert kettő darab L betű található a címében, ami arra enged következtetni, hogy valamilyen labdának is köze lesz a dologhoz. Így is van, de nézzük is meg rögtön!
Labdaegyensúly?
Igen. A feladat, hogy egy kerek tárgyat egy hosszú és legtöbbször keskeny pályaszakaszon végigegyensúlyozzunk. Ha most furán néztek, és felteszitek a kérdést, hogy „ebbe meg mi lehet a jó?”, meg kell nyugtatnom mindenkit, kellőképpen sikerült ezt a koncepciót szinte maximálisan kihasználni, és minőségi, szórakoztató játékot formálni belőle. A „sztori” (haha, ez jó, sztori) úgy fest, hogy egy árva labdát kell viszontagságos körülmények között a pálya elejétől végigterelgetnünk a pálya végi szállítóelemhez, ez pedig a következő, egyre nehezedő és egyre hosszabb, de egyre változatosabb pályára szállít mindösszesen tizenkét alkalommal.
Ugye, kicsit puritánul hangzik? Nos, ezt a fejlesztők is tudták. Épp ezért a főhősünket úgy alkották meg, hogy anyagtranszformációk segítségével kelljen a különböző nehézségeken átvergődnie az irányításunkkal, miközben az ellenséggel is folyamatosan küzdünk. (Ellenség? Az is van? Van, de erről később). Ha pedig a fizikai munka, vagyis az ügyességi rész kevés lenne az elvárásainknak, számtalanszor kerülhetünk logikai fejtörők csapdájába, ahol a szellemi munkavégzés kerül előtérbe. Ezeket azért könnyen és gyorsan megoldhatjuk, de sok bosszúságot okozhat egy nehezebb pálya végén, ha kelepcébe kerülünk figyelmetlenségünk vagy kapkodásunk révén. Ezeket a hibákat pedig egy mennyországhoz hasonló környezetben követhetjük el: az égben felhők között helyezkednek el a pályák, mélybe nyúló és a láthatáron eltűnő cölöpökön. Az utolsó pálya kivételével a földgolyó mosolyog ránk odalentről. Az egész világ egyfajta isteni hatalmat jelképez: mi rendelkezünk a gömböcske életével.
Egy picit jobbra!
De akkor merüljünk el egy kicsit jobban a játékmenetben. Először is a felesleges körök futásától megkímélve magamat és az igen tisztelt olvasót, gyorsan leírok a műfajra jellemző egy-két alapigazságot. Tehát, ahogy lenni szokott az ügyességi puzzle-kban, előrehaladva egyre hosszabb és nehezebb, összetettebb, bonyolultabb, idegtépőbb pályákat kapunk (na ez meg is volt, lépjünk tovább). A lényeg, hogy minden pályán adott idő alatt, adott golyószámból teljesítsük a rejtélyes útszakaszt. Ehhez a starthelyen biztosítanak három labdaéletet és 999 időegységet. Természetesen játék közben lehetőségünk nyílik bónusz életek begyűjtésére (rontás nélkül akár meg is duplázhatjuk egyes esetekben a kezdőértéket), és plusz időegységek zsákmányolására. Ezen időgubacsokből 5-10 darabot rejt egy szint, melyek egyenként 120 időegységet érnek (a kivitelezése feldobja a játékot, mert hat kis utánunk száguldó egységből állnak). Gyakori, hogy ezeket az extra elemeket a szakasz egy kockázatos pontján helyezik el, így nem árt megfontolni, hogy érdemes-e kockáztatni. A laikus olvasó most biztos azt gondolja, hogy „mit számítanak ezek, ha gyorsan végigszaladunk a pályán rontás nélkül?”. Hát azt kell, hogy mondjam: ez bizony nem így működik! Ugyanis a kezdő időnk az első pályákat leszámítva kevésnek bizonyul majd, és ezeknek a pályavégi elszámolásnál is jelentős szerepük lesz - azaz a teljesítésükön kívül a legjobb eredmény megszerzéséért is küzdhetünk, ha úgy tartja kedvünk. Ez pedig a fennmaradt időnk és életeink számából, valamint a teljesítésért járó csekélyke (meghatározott értékű) jutalompontból áll össze.
Az irányítás végletekig egyszerű. Az első pályán azért néhány mondatban elmagyarázzák nekünk az agyafúrt és mesterien megbonyolított terelgetési mechanizmust (süt az irónia a szavaimból). Tehát a kurzorgombokkal fogjuk irányításunk alatt tartani a guruló alkalmatosságunkat, ezt még megfejelték két opcionálisan használható billentyűvel, melyek közül a szóközzel egy kis látóteret nyerhetünk magunknak (a kamera függőlegesen felemelkedik egy szakaszon). Ennek sajnos nem sok hasznát vesszük, mert fixálták a magasságát, és így nem nyújt kellő madártávlatot, hogy lássuk az előttünk lévő meglepetéseket. A shift már kedvesebb, hiszen forgathatjuk vele a kamerát, és így négy irányból vezetgethetjük golyónkat, ez bizonyos esetben kihúzhat minket a csávából. Miután az irányítás apróbb trükkjeit is megismertük, kicsit közelebbről is bemutatom a szereplőket. Kezdődjön a begolyózás!
Most meg balra!
Mint már mondottam korábban, előfordulnak logikai feladványok is. Ezeket úgy képzeljétek el, hogy kisebb kerülőket kell tenni és átfordítani egy pallót, vagy golyókat kell lelöknünk, hogy egy hidat képezzenek, esetleg súlyunkból fakadóan távolabbra repülni. Megesik, hogy csak egy élet feláldozásával jutunk előre, mivel a saját hibáinkból tanulunk. A következő nekifutásra már tudjuk, hogy mi a teendő vagy milyen logika szerint kell haladnunk, így túl nagy kihívásra nem kell számítani. Természetesen gyakran a megfelelő anyagtípussá transzformálódás a továbbjutás kulcsa, mivel papírral nem fogunk átjárókat ledönteni. De ha már szóba került, kicsit részletezném a felvonultatott három típusban rejlő lehetőségeket, hátrányokat és tulajdonságaikat.
Papír (összegyűrt újságpapír galacsin): Jellemzője, hogy könnyű és gyors. Tömege elhanyagolható, ezért csak magasabb helyekre való feljutásra (ventilátorok fújják fel) és a gravitációval küzdve, peremek szélén lévő extrák begyűjtésére alkalmas. Irányítása nagyon érzékeny (hirtelen megugorhat, így komoly figyelmet érdemel), és a göröngyös felülete miatt még irányt is válthat. Képtelen úttorlaszok megszüntetésére, de rövidítéseket (átugorhatunk vagy kikerülhetünk különböző elemeket) könnyen megoldhatunk ebben az állapotban.
Fa (parkettaszerű fagolyó): A két szélsőség mellett ez az arany középút. Gyors, sima felületű, jól irányítható, de tömege miatt már komolyabb ellenfele a nehézségi erő. Csak mérsékelten képes nehezebb tárgyak elmozdítására, mely időt emészthet fel. A sínrendszerek élesebb fordulóiban könnyen kifordulhat a centrifugális erő miatt, ha nem lassítunk.
Beton (érdes betongömb): Igazán súlyos egyéniség, úthenger üzemmóddal. Lomhább és sokkal nehezebben fordul. Száguldozásra nem ajánlott, mert igen méretes fékúttal rendelkezik, így korlátmentes övezetben fokozott körültekintést igényel az irányítása. Tereptárgyak közül egyetlen ellensége van, mégpedig a kis függő fahíd: nem bírja el a tömegét, és így a zuhanás élményével gazdagodhatunk, ha felelőtlenül ráhajtunk. Az útjában álló tereptárgyakat gond nélkül taszítja a mélybe, és így szabad utat teremt.
A pályák szerencsére elég változatosak, valami újdonságot mindig rejtenek - legfőképpen az utolsó pályán, mely egy igen érdekes ügyességi és logikai egyveleg lett. Azt még el is felejtettem megemlíteni, hogy ellenőrzőpont rendszerű játékmenetről van szó, tehát nem kell mindig elölről kezdenünk az adott szintet. Négy ilyen pontot rejtenek a pályák, így nyomon követhetjük, hogy mennyi van még hátra a teljesítésből; e megoldásnak csak egyetlen hátránya van: hogy amit elhagytunk (itt a plusz időegységekre gondolok), azt már nem szedhetjük fel. Sikerült összehangolni a nehézséget a logikával, az ügyességgel, a kihívással és az ellenőrzőpont-rendszerrel, tehát az alapok jók. De vajon a látványvilág is elfogadható?
De szép kis golyó!
A játék képi valója tökéletesen megfelelő, szerintem igen szép és ízléses. Nagyon hangulatos környezetet teremtettek a grafikusok, nincsenek csicsák, melyek elvonnák a figyelműnket az amúgy is idegtépő koncentrálásról, ellenben jól érezzük magunkat ebben a világban. Az animáció tökéletessége az egyszerűségében rejlik, mivel a labdák csak gurulnak. De ami igen kedves látószervünknek, az a transzformálódáskor végbemenő előző testi valónk széthullása, szétrobbanása: nagyon valószerűre sikeredett. A papírdarabokat fújdogálja a szél, a homorú fadarabok himbálóznak kicsit, míg a beton lasztink súlyos, hegyes darabokra törik. Továbbá még egy ügyes kis fizikát is birtokol a program, mellyel gyakran feladatokat vagy hajtépkedést végzünk el. Megesik, hogy egy lejtő után rosszul pattanunk, vagy túl gyorsan vesszük a kanyart egy járatban, és már pottyanunk is a végtelenbe. De akadnak itt komolyabb dolgok is, mint a papír laszti lebegtetése vagy a kőgolyó lendületes terepátrendező tulajdonsága.
A további pozitívumok felsorolását a hangok magasztalásával folytatom: ezeket is az egyszerű, de nagyszerű elvvel tudnám legjobban jellemezni. Az ütközések, a mozgás alatt a különböző felületek érintkezéséből létrejövő zajok, a transzformálódással járó effektek, egyszóval minden nagyon eltalált és realisztikus. A zenéről nem nagyon tudok szinte semmit mondani, mivel a mennyisége nagyon elenyésző – igaz, az a kevés legalább jó. Izgalmasabb vagy kihívásokkal teli résznél gyorsan beúszik és felpörget kicsit, míg a pályák utolsó szakaszának utolsó felében egy jellegzetes, vidámabb, felszabadultabb dallam jelzi, hogy közeledünk a finis felé, és megpróbáltatásaink véget érnek. Fellélegezhetünk.
Az egyensúlyozás eredménye
Így a cikk végére kirajzolódik, hogy a Ballance igen jó befektetésnek ígérkezik azon a bizonyos budget kategórián belül. Leszámítva a relatíve kevés pályát (nekem kevés), igen szórakoztató anyagot kapunk pénzünkért. Akkor is kedvünket lelhetjük benne, ha csak rövid időnk van játékra és aktív kikapcsolódásra vágyunk, így a casual játékok kedvelőinek is nyugodt szívvel ajánlom. A néhol igen komoly kihívás révén nem egy néhány órás kivégzésre kell számítani, arról nem is beszélve, hogy magas az újrajátszhatósági értéke (a teszt idején pipáltam ki ötödször az utolsó pályát). Napjainkban már 10 dolláros árcédulával terítik e remek ügyességi puzzle játékot, szóval aki bírja az idegeskedést, kapja elő eme jelentéktelen összeget!
