Mikor először felröppentek a hírek, hogy újra összeáll a Square Enix és a PlatinumGames, egészen felcsillant a szemem. Mi sülhet el rosszul? – gondoltam magamban. Előbbi már sok-sok éve otthonosan mozog az RPG-műfajban, utóbbitól meg olyan csodálatos digitális alkotásokat kaptunk, mint a Bayonetta-sorozat vagy a NieR: Automata – utóbbi ugye pont a Square égisze alatt jelent meg még annak idején. A Babylon’s Fall pedig úgy jött, hogy észre sem vettem. Annyira bele voltam zuhanva az Elden Ring lenyűgöző dark fantasy világába, hogy derült égből villámcsapásként ért a tesztkód a postaládámban. A fent említett okok miatt szép kis előnnyel indult nálam a játék, de vajon milyen lett a végeredmény?
Sentinel, az Őrszem
A játék Neo Babilonban játszódik. Egy olyan helyen, ahol a Domitinian Empire igyekszik mindenféle kincset összelopni magának a rég elbukott babiloni civilizáció romjai közül. A birodalom szolgálatára kényszerített, emberfeletti erővel rendelkező Őrszemek, vagyis Sentinelek egyikeként, a speciális erőinket használva utazhatunk a Ziggurat, vagyis az egyetlen, a múlt időkből hátramaradt, hatalmas Torony számos szintjén át. Sztori terén egyébként kifejezetten érdekes a játék, noha tálalás szempontjából hagy is kívánnivalót maga után. A világépítést meg karakterdinamikát segítő párbeszédek egy jó része a csaták közepébe van bevágva, amire képtelenség odafigyelni – főleg, ha japánul játszod a cuccot, mert miért is játszanád angol szinkronnal, ugye?
Az első, és talán legfontosabb probléma a játék kvázi elindítása, és most nem viccelek. Az első pillanatban, ahogy ráböktem a PS-kontrolleren az X-re, egy olyan kínkeserves, közel egy órás vacakolás fogadott, amit játéknál korábban még nem tapasztaltam. Az indításhoz Square Enix-profilra van szüksége a játszani kívánó egyedeknek, amivel nem is lenne gond, ha nem kellene hússzor újra és újra bejelentkezni – teljesen mindegy mit csináltam, folyamatosan visszadobált a menübe. Mindezek után a karakterkreáló fogad, ahol bizony szembesülnöd kell a grafikai megvalósítással. A látványvilág olyan, amilyen, én egyszerűen képtelen voltam megszokni. Lehet szidni, mert stílusossága (direkt középkori olajfestményeket vettek alapként) ellenére is roppant ocsmány, néha még nálam is elcsattant egy-egy csúnya szó, pedig számomra nem elsődleges az ultra-realisztikus grafika, a képre folyamatosan ráhúzott festett filter pedig ki tudott kergetni a világból. Olyan, mintha álló helyzetben is motion-blur lenne a képen, vagy mintha füst gőzölögne a monitor előtt. Az okát értem, de rettenetes döntésnek tartom.
Beindul a cséplőgép
A harcrendszer eleinte unalmas, tohonya és idegesítő. Hosszútávon, illetve magasabb szinteken válik érdekesebbé, de a játékosok nagyobb százaléka odáig már nem fog eljutni, mert belefárad a végtelen grindfestbe. A játékmenet nagyobb része kisebb-nagyobb dungeonök kifarmolásából áll, ahová nem kötelező, de valahol mégis kötelező magad mellé társakat találni. Egyedül is végig tudod verni ezeket a kifejezetten önismétlő helyszíneket, átlag katonákat, mini- és rendes bossokat, de a Torony magasabb szintjein olyan ellenállásba fogsz ütközni, hogy egyszerűen nem éri meg. Nem is feltétlenül a nehézség miatt, hanem mert egyedül némelyik gonosz figurát csépelheted egy órán keresztül is, míg társakkal legrosszabb esetben 10-12 perc alatt megvagy. Aztán csináld meg újra, ha szeretnél még jobb lootot.
Az összeszedett ruhák és fegyverek Power Levellel rendelkeznek, és általuk növekszik a te erőszinted is. Ha nincs meg az ajánlott szint, jobb nem nekivágni a következő területnek, mert elhúzódó harc, sok esetben veszett fejsze nyele fogad csak. Inkább verd végig újra és újra az előző pályát, amíg nem esik valami jobb cucc. Hozzátenném, a teszt időszakban SZERINTEM abszolút fel volt húzva a drop-rate, tehát úgy hullottak a szebbnél-szebb cipellők, meg buzogányok, hogy öröm volt nézni. Érdekes módon a megjelenés napján ezekkel a játék már jóval fukarabb módon bánt. A küldetések indításakor bejön a szokásos matchmaking, ha szerencséd van, lesz kivel gyakni, ha nincs, akkor egyedül maradsz, vagy 8-10 perceket vársz, amíg jön valaki. A Quick Match opciót pedig jobb elfelejteni, mert itt nem léteznek sem a társak, sem a dungeonök, sem saját magad scalelése. Szóval 120-as Power Levelen simán összesorsol három másik játékossal, akik öt perce kezdték el a játékot. Mindezt akár a leges-legelső pályán, ahol te a puszta jelenléteddel is elpusztítod az ellent.
És így nagyjából ennyi a Babylon’s Fall. Egy végeláthatatlan grindfest, ami nagyjából 20-30 óra után kezdi felfedni a valódi értékeit. Természetesen van benne árus, ahol a játékbeli valutából vehetsz ezt-azt, vagy épp mikrotranzakció keretein belül költhetsz mindenfélékre – nem tudom, hogy mennyire pay to win a dolog, de gyanítom, hogy pénzért megspórolható a grindfest. Jön majd Battle Pass, ami tele lesz mindenféle látványos, meg szép cuccokkal, de ez csak körítés. Az alapkoncepció nagyon hamar kifullad és monotonná válik, a Horizon Forbidden West és az Elden Ring árnyékában pedig a Babylon’s Fall eddig az év legnagyobb kihagyott ziccere. De hogy valami pozitívat is említsek: vannak benne egész jó bossharcok, amiknél volt olyan pillanat, hogy még élveztem is, amit csinálok.
