Nem szép dolog hivatkozással kezdeni egy tesztet, ám esetünkben mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy megismerjük, hová is nyúlnak vissza a tesztalany gyökerei. Tulajdonképpen nem is a kor, sokkalta inkább az ihletmerítés mond el sokat a végeredményről. Mert bizony -- legyen szó iparágról vagy épp képzőművészetről, esetleg mindkettőről -- egy műfaj, vagy akár csak egy stílusirányzat legnagyobb mesterévé válni nem kis teljesítmény. Holott ezt tette a cseh illetőségű Amanita Design, amikor a sokszor kemény fejtörőkkel, hosszas párbeszédekkel operáló, már csak a korából adódóan is kissé idejétmúlt kalandjátékzsánert sikerült egy teljesen új irányból megközelítenie, inkább a felfedezés örömét, a sajátos történetmesélést előtérbe helyezve, mindezt lágy, kedves, rendkívül autentikus atmoszféra megteremtésével segítve. Az A&P-ről is rögtön lerí, hogy eme csapásvonalat követi felépítését tekintve, mely korántsem akkora probléma, ha közben képes saját arculatát tökéletesre formálni.
Pixelkutyás tájkép
Azt pedig egyértelműen kijelenthetjük, hogy mindez szinte tökéletesen sikerül: a világ, a sajátos atmoszféra azonnal beszippant minket. Ebben nem kis szerepe van a látványnak, ami nem szimplán nagyszerű, hanem egyenesen tökéletes. Tulajdonképpen a megvalósítás az igazán egyedi és zseniális: a környezetet képző alapot a kifeszített, szándékosan elhomályosított "természetfotók" adják, és erre jön az igazi adalékanyag, a tervezői munkát dicsérő növények, állatok, szereplők, no meg a főbb objektumok. Az egész annyira egyben van, hogy szinte minden részlete megszólal: a rajzfilmfigurákra hajazó főhőseink (Pixel, a bájosan aranyos kutyuli egészen fantasztikus), a bambán pislogó gorillák, a mélán mekegő kecskegidák, az állatok, a bogarak, a fák és a növények. Mindeközben az egészet áthatja a kissé szürrealista kidolgozás a torz, mesebeli figurákkal, mely így valóban egyedi színt ad a játéknak, jó egyensúlyba helyezve a mindent átható bájt a sajátos ábrázolásmóddal. A szemünk elé kerülő táj él, lélegzik -- és vele együtt a monitor mögött ott szuszog maga a játékos is.
Álomföldön keresztül, gonosz patkány menekül
A történet szerint főhősünk, Alex, a fiatal festőművész legkedvesebb barátjával, Pixel névre hallgató kutyájával éldegél a hegyekben aprócska házikójában. Egy napon mély álomba merülve a mesés Álomvilágban találják magukat egy gonosz patkány társaságában, aki vityillójuk kulcsát szorongatva vágtázik előlük. A feladat adott: valahogyan vissza kell szerezni azt még a tél beállta előtt.
A felütés tehát megállja a helyét; nyilván nem a történetírás fénypontja, de mi sem ezt vártuk a játéktól. Lássuk inkább, miként muzsikál a játékmechanizmus! Tulajdonképpen minden egyes fejezet egy képkocka, melyen szabadon tevékenykedhetünk, dacolva az elénk tornyosuló nehézségekkel. Azt tudni kell, hogy az Axel & Pixel elsőként konzolon jelent meg, így érthető, ha kissé különbözik a személyi számítógépekre szabott társaitól -- de hogy megköti a saját kezeit is, no azt én sem vártam volna. Pedig ez a helyzet. Az odáig rendben van, hogy a szép nagy kurzor minden interaktív objektumnál felvillan, az opcionálisan kérhető segítséggel is csak az él, aki szeretne, de kihívás mértéke ennek ellenére is elenyésző.
Tulajdonképpen az igazi probléma azzal van, hogy nem saját magunknak kell bejárni a terepet, hanem csak kattintgatni, aztán Axel odasétál és úgy cselekszik, ahogyan jónak gondolja. Ez utóbb sem feltétlenül jó, hiszen hiába dob le a program ezt-azt, ha nem magunknak kell kitalálni azt, hogy miként használjuk, csupán végignézzük, mit terveztek el az adott helyen a fejlesztők. Másrészről ez az eltervezés is olykor elég logikátlan, akad nem is egy zavaros szituáció, butácska megoldás, és maguk a fejtörők sem tökéletesek a kihívás szempontjából (még akkor sem, ha sokszor kifejezetten a jó sorrendben kell haladnunk a részfeladatokkal a helyes megoldáshoz); engem egy közepesen nehéz kalandjáték is képes hetekre lekötni, most azonban szinte minden elsőre sikerült, a segítségek használata nélkül. Az egészet pont az menti meg, hogy mégiscsak kénytelenek vagyunk össze-vissza kattintgatni, valóban felfedezni a természetet (ebben mondjuk közrejátszik a látvány is), mindent végigtapogatni, próbálgatni, mi lesz a célravezető irány, ami a végigjátszás idejét is szépen megnyújtja.
A fejlesztők egyébként jó érzékkel bizonyos szakaszonként megtoldották a játékot néhány minijátékkal. Itt sincs semmi eget rengető, egyszerű böngészős ügyességi játékok másolatai ezek, mégis képesek kicsit feldobni a monoton klikkelgetéseket, és bevallom, nekem igazán bejöttek. Akad néhány váratlan (és teljesen felesleges) QTE is, ám olyan elenyésző mennyiségben, hogy nincs okunk haragudni rá.
A természet lágy ölén
Fontos hangsúlyoznom, hogy a tesztalany tulajdonképpen konzolon igazán nagy szám, hiszen ott valóban hiánypótló alkotás. Hogy PC-n mennyire érdemes beruházni rá, azt mindenki maga döntse el. Nem rossz, sőt szerintem a műfaj rajongóinak igen is érdemes tenni vele egy próbát, de egyértelmű, hogy akadnak bizony jobb kihívók is azonos korlátok között. És persze megint ott a nagy igazság, hogy ez a gárda kicsit több tapasztalattal, csiszoltabb játékmenettel mekkora bankot robbanthatott volna (és robbanthat még!). Lehetett volna az egész játék profibb is, jobb is -- meg nem is. Mert el kell fogadni, hogy ez egy másmilyen játék, más közönségnek, más alkotóktól, másként, máshogyan. De ez így van rendjén.
