A Wildboy Studios első, 2017 óta fejlesztett alkotása, az Atone: Heart of the Elder Tree erősen merít a skandináv mitológiából, és nagyon is jól teszi. Ez egy eléggé szilárd alap ahhoz, hogy egy meglehetősen jól felépített történetet húzzanak fel rá a veszteségekről, a felnőtté válásról, döntéseink következményeiről, azaz életről és halálról. Mindenről, ami fontos, és mindezt egy eléggé hányattatott kamaszkorú, de annál harciasabb, vörös hajú, mágiától vibráló lány, Estra szemszögéből élhetjük át és játszhatjuk végig.
Meglehetősen gyanakvó vagyok a direkt minimalista grafikával készült játékokkal szemben. Ahol kevés a pixel, ott a hiba is jobban kiugrik, azonban azt kell mondjam, hogy az Atone kifejezetten jól teljesít a látvány területén. A témához és a ködös Északhoz illő baljós színek, hangulatos, rajzfilmre hajazó karakterek és épületek, tájak, szobrok, izometrikus mozgások és átgondolt térképek egységes koncepciót sejtetnek. Szóval kifejezetten jó volt nézni, és nem véletlen talán az sem, hogy kiemelkedően sok, több mint 150 képet lőttem játék közben, mert mindig akadt valami izgalmas látnivaló.
De kanyarodjunk vissza a sztorihoz, hiszen ennek a mászkálós-beszélgetős-rejtvényfejtős-harcolós kalandjátéknak bizony ez a sava és borsa. A spoilerezés árnyékát is elkerülendő csak annyit mondanék, hogy érdemes a logikánk mellett a szívünket, lelkünket és ösztöneinket is elővenni. Nagyon sok olyan párbeszéd van a játék során, amikor három mondatból kell kiválasztani azt, ami az adott helyzetben számunkra legkedvesebb. Ebben nem csupán az a szép, hogy sokszor élet-halál múlhat egy-egy kérdésünkön, válaszunkon, döntésünkön, de – érzésem szerint – az Atone kifejezetten számol is azzal, hogy mindannyian más-más személyiségek vagyunk, vagy csak éppen más hangulatban ültünk le a gép elé. Én alapvetően pacifista és jelentős bizalomtartalékokkal bíró személyiség vagyok, így sokszor megbocsátóbb hangulatban választottam a lehetőségek közül, mint amit egy ősi, mágikus képességekkel felvértezett, bazi nagy kétkezes fejszével rohangáló amazonfélétől várnánk – joggal. De ennek is megvolt a szépsége és élveztem így menni előre.
Persze van harc is, igaz, mint fentebb írtam, játékostól függő, hogy mennyi, de itt azért már volt egy kis problémám. A harc mechanikája ugyanis sajátos, amolyan Guitar Hero-szerűen kell a zenét lekövetni, 2-4 „csatornát” figyelve és billentyűkkel a dallamot hajszálpontosan követni. Hallod is meg a képernyőn látod is, de nekem ez cefet nehéz volt. Márpedig ha tévesztesz, üt az ellen – ráadásul nagyot. Ebbe persze bele is lehet halni, de akkor szerencsére csak a csata kezdődik újra. Szóval, ha lehetett, igyekeztem elkerülni az atrocitásokat. Jobb az, ha az emberek és istenek sorsa, a világ megmentése nem az én botfülemen múlik, na.
Az Atone másik fontos része a logikai feladványok megoldása: ajtók tárulnak fel, ládák fedele nyílik ki csikorogva, az őr továbbenged, így eszednek is sokat köszönhetsz a játékban. Szerencsére nem olyan vészesek a feladványok, de azért toll és papír legyen nálad, mert néha jól jön egy-egy sorrend felírása, gyors jegyzetelés, miegymás. Térképet azért nem kell rajzolni, az szembe jön veled a megfelelő pillanatokban.
Igazán megkedveltem az Atone: Heart of the Elder Tree-t, és a meglehetősen furcsa januárom szuper befejezésének bizonyult. Hangulatos, szépen megrajzol, ha kell pörgős, ha kell lassabb ritmusú darab. Szerintem érdemes megnézni, ilyen áron meg pláne.
