Az, hogy az Assassin’s Creed Valhalla kimondottan sikeres lett, egyáltalán nem meglepő. A Ubisoft egy nagyszerű, már korábban is meglehetősen stabilnak bizonyuló alapra építhette fel, amit csak nyakon kellett önteni egy érdekes témakörrel – ebből lett a viking hódítások korszaka. A játék annyi kontentet kapott a megjelenése óta, hogy miután fél évet kihagytam, és csak nemrég tértem vissza Eivorhoz, a faluba belépve legalább 2-3 percig csak álltam egyhelyben, és azt bámultam, hogy mennyi új tennivalót meg időszakos eseményt dobál be a Valhalla. Időközben két nagyobb DLC is jött, az egyik Franciaországba vitt (Siege of Paris), míg a másik Írország zöldellő mezeire (Wrath of the Druids), sőt még egy crossover küldetéssorozat is napvilágot látott Kassandrával, melyben a Hebridák szigetcsoport felé, Skóciába vehettük az irányt. Ezeket nagyon élveztem, de tény, hogy lore szempontjából Asgard és Jötunheim kulcsfontosságúak voltak, és itt nemcsak arra jöhettünk rá, hogy mi köze Eivornak Odinhoz, hanem arra is, hogy az Isu-civilizáció milyen kapcsolatban állt az északi istenekkel.
Családi viszályok
Nyilván nem szeretnék spoilerezni, de egy kicsit muszáj leszek. Gondolom, ha már eljutottál legalább Asgardba, akkor feltűnhetett, hogy Eivort ott mindenki Havinak szólítja. Nos, Havi tulajdonképpen Odin neve, akinek Eivor egyfajta leszármazottja, de nincs egyedül. Az istenek birodalmából nagyjából az összes fontosabb karakternek megvan a földi leszármazottja, de ebbe már tényleg ne menjünk bele, mert konkrétan a játék befejezését pedzegetném. Legyen elég annyi, hogy Ravensthorpe-ba visszatérve Valka ismét szíves-örömest kotyvaszt nekünk egy varászfőzetet, amivel immár harmadik alkalommal is ellátogathatunk Odinként az istenek lakóhelyére – most viszont új területre utazhatunk. Svartalfheim a skandináv mitológiában a sötétálfok (sötét tündérek) világa, és valahol Helheim és Midgard között helyezkedik el az Yggdrasilon, vagyis a köris világfán. Freyja már korábban figyelmeztette Havit/Odint a Ragnarökre, de ő Asgard megtámadásakor mit sem törődött végzetével. Muspellheim, vagyis a tűz birodalmának szolgái eljöttek, és uralmuk alá hajtották Svartalfheimet, vezetőjük, Surtr, a halhatatlan tűzóriás pedig elrabolta Odin fiát, Baldr-t. Őt kell kiszabadítanunk, ám eleinte fogalmunk sincs, hogy tetteink miféle következményekkel járhatnak.
A sztoriról ennyi bőven elég, lássuk a játékmenetet! Egy nagyjából 20 – ha mindent össze akarunk szedni, akkor 30 – órás kaland vár ránk, amiben a környéket Havival (itt már elengedem az Eivor nevet) kell felszabadítanunk a tűz birodalmából érkezett betolakodóktól. Ehhez a legnagyobb segítséget a Hugr-Rip képében kapjuk meg, ami tulajdonképpen egy új eszköz, amivel spéci képességeket oldhatunk fel. Eleinte csak ellenállóvá tesz minket a tűzzel szemben, emellett láthatatlanságot ad, de később más erők (powerek) is kapcsolhatók hozzá. Konkrétan 5 ilyesféle erőt tudunk feloldani, és mind-mind nagyon hatásosak a harcok során, például valamelyikkel a leölt ellenfeleket tudjuk feltámasztani és magunk mellé állítani, vagy épp hollóvá válhatunk, és tetszőleges helyekre repkedhetünk vele. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Svartalfheim nem egy könnyű hely, 340-es szint alatt nem érdemes ellátogatni ide, mert könnyen feltörölhetik velünk a padlót.
Mítoszrombolók
Újdonságként megjelentek a menedékek (shelters), ahol nem csak új küldetéseket vehetünk fel, de az egyéb NPC-k mellett például a kovácsokat is itt találjuk. Ezeket a barlangokat még a törpök vájták a sziklákba, sok-sok évvel ezelőtt, így nem annyira egyszerű meglelni őket. Követni kell a sziklákra vagy fákra festett jelzéseket, hogy megtaláljuk a menedékeket, amik néha tényleg elég rendesen el vannak rejtve. Lényegében 4 nagyobb régiót kapunk (Gullnámar, Vangrinn, Svaladal és Eitri), de a térképet újfent elég szépen feltöltötték mindenféle érdekességgel, szóval unatkozni képtelenség. Az eltérő régiók Surtr családjához vannak kötve, akikkel természetesen konfrontálódni is kell, hogy közelebb kerüljünk fiunk megmentéséhez, de ahogy már korábban is említettem, a sztorit nem firtatnám.
A Dawn of Ragnarök egy korrekt kis kis DLC lett, ami nálam a Wrath of the Druidsnál ugyan nem jobb (ott nagyon adtam a darkosabb hangvételt), de a Siege of Paris-t lekörözte. Érdemes tisztában lenni vele, hogy a lore itt valami brutálisan masszív, ötpercenként szállingóznak az északi mitológiából vett nevek, úgyhogy érdemes lenyomni Eivor előző két spirituális kiruccanását, mielőtt erre a helyre is beteszitek a lábatokat. Maga a térkép egyébként kifejezetten változatos, és egy kicsit az Odyssey DLC-trilógiáját juttatta eszembe, a különböző, egymástól jól elkülöníthető területekkel. 150 óra környékén jártam az alapjátékban, mikor ellátogattam Svartalfheimbe, és bizony itt már kezdte felütni a fejét a monotonitás, ami miatt anno a Valhallát is jegeltem fél évre. Viszont az újdonságok – elsősorban a spéci erők használata – feldobják a játékmenetet, és a sztori is sokkal élvezetesebb, mint a sokadik trónbitorló vagy zsarnok uralkodó leverése az angolszász földeken. A Valhalla-fanoknak mindenképp ajánlott, de egy-két leárazást nyugodtan várhatnak még vele, a Ragnarök megvárja őket.
