Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy a PSP nem képes technikai téren ugyanazt nyújtani, mint egy nagyobb konzol vagy egy modern PC. Akik szerették az első Assassin’s Creedet és a most megjelent második részt, azok sem várhatják el -– ép ésszel -–, hogy pontosan ugyanolyan élményt nyújtson egy PSP, mint a „nagy testvérek”. A Ubisoft mégis megpróbálta a lehetetlent, és a Bloodlines-szal ugyanolyan 3D-s akciókalandot készített, mint amilyen az első rész volt. Sajnos, úgy néz ki, igazi "Mission Impossible" volt ez a fejlesztőknek...
A gyilkos a markunkban van
A játék főszereplője ismét Altair, a középkori arab bérgyilkos. Ezúttal a ciprusi kalandjaiban vehetünk részt: hősünk tovább nyomoz az „Éden almája” nevű titkos tárgy után, és „társa” is akad, egy fiatal női templomos lovag, Maria, akit Altair még az első részben kímélt meg. A sztori jobban koncentrál a főbb szereplőkre, tehát Altairról többet megtudunk, sőt, ő maga kommentálja az eseményeket memoárjaiban. Az állandóan zsörtölődő Maria is jópofa karakter, a történet mégis egy fokkal unalmasabb, mint az első részé. Altairnak ezúttal más, keleties akcentusú, idősebb szinkronhangja van (kicsit olyan, mintha Antonio Banderast hallanánk), és mintha Altair is idősebb lenne, ami nem túl logikus, lévén a játék eseményei közvetlenül az első rész után játszódnak. Altair egyébként sem az a dölyfös, helyenként arrogáns és kegyetlen gyilkos, mint az alap AC-ben, hanem itt sajnos egy elég unalmas karakter, így „passzol” a játék sztorijához is. Aki nem bírta a „sci-fi” részeket az alapjátékban, az talán örülni fog, hogy ezúttal Desmonddal és Lucyvel nem találkozunk a jövőben, a történet pusztán Altair kalandjaira koncentrál, amely szerintem épp emiatt szárazabb és unalmasabb.
Ciprust látni és meghalni?
A játék ciprusi környezete nem sokban különbözik az első részben látható Acrétól, tehát ugyanazokat a grafikus elemeket használták fel a fejlesztők, azonban itt minden sokkal fakóbb, sivárabb -- az épületek, utcák, sikátorok kidolgozásánál bizony nem brillírozott az a kreativitás, mint az első rész esetében. Nem a grafikával van baj -- mert az egyébként PSP-hez mérten egész ütős -–, hanem a környezet változatosságával. A városokhoz hasonlóan nem túl életszerű polgárainak aktivitása sem. Az elég gyéren előforduló helyiek fel-alá járkálnak az utcákon, és nagyjából ennyit láthatunk belőlük; az előző részből ismerős gyümölcsárusok, hittérítők, vagy kivégzések előtt ácsorgó tömeg sajnos egyáltalán nem jellemző a játékra. Az utcák sivársága és élettelensége mellett nem túl életszerű a katonák és a polgárok mesterséges intelligenciája sem: a legbénább trükkel is át lehet verni őket, és még akár azt is megtehetjük, hogy a mellettük álló társukat távolról egy tőrrel telibe trafáljuk, a fülük botját sem fogják mozgatni.
Gyilkos a háztetőkön
A meglehetősen sivár városok és buta MI mellett sajnos nem az igazi a játék irányítása sem. Mivel PSP-n nincs két analóg irányító, melynek köszönhetően Altairt könnyen lehetne forgatni, ezért ehhez a bal ravaszt kell lenyomnunk, a megfelelő irányba forgatáshoz pedig a funkciógombokat kell nyomkodni. Az egész rendkívül körülményes, úgyhogy sokkal jobban jártunk volna valamilyen másféle megoldással. Igaz, még a béna kamerakezelés mellett is egész élvezetes a háztetőkön való szaladgálás, bár nem mindig könnyű feljutni rájuk. Ami nem sokat változott, az a gyilkosságok végrehajtása és a vívás -– bár utóbbinál még kevesebb mozdulatot hajthatunk végre, mint az első részben, így az amúgy sem túl összetett és fantáziadús csapkodás még monotonabbá válik.
Ennyit tud a PSP?
Az Assassin’s Creed komplexitását nagyon nehéz lett volna korrekt módon visszaadni PSP-n, és sajnos a Griptonite Gamesnek ez nem is sikerült. Bár a megszokott játékelemeket (a lovaglás kivételével) nagyjából sikerült belepréselni a kis marokkonzolba, mégis minden sokkal sivárabb, haloványabb, mint a nagy elődben. Szerintem a Ubisoftnak nem azt kellett volna erőltetnie, hogy mindenáron ugyanazt az élményt próbálják visszaadni, ugyanazzal a grafikával, hanem inkább másféle szemszögből mutathatták volna be Altair kalandjait. Konkrétan a Grand Theft Auto: Chinatown Warsra gondolok, ahol a magasabból látható felülnézetnek köszönhetően sokkal nagyobb rálátásunk nyílik a városra, amely ennek köszönhetően tényleg él és lélegzik, nem csak kihalt, sivár utcákat láthatunk. A Bloodlines leginkább csak a hardcore Assassin’s Creed rajongók számára ajánlható, vagy azoknak, akik nagyon ki szeretnék próbálni, milyen lehet egy középkori bérgyilkos bőrébe bújni.
