A-B-C-D…
A fejlesztés valahogy úgy nézhetett ki, hogy visceralos srácok írtak egy „Közepes TPS-folytatást Gyártó Applikáció 2013” nevű programot, belegyömöszölték az első két Army of Two epizódot, majd megnyomták a nagy, piros gombot, és várták, hogy a számítógép lemezre égesse a végterméket, amit aztán lehetett is küldeni a sokszorosítóba. Más magyarázatot egyszerűen nem találok rá, hogy lehet egy ilyen remek lehetőségekkel kecsegtető játékot így elrontani. Kezdjük mindjárt a történettel, amit elég nehezen tudok csak felidézni, annyira semmitmondóra sikeredett.
Adott a T.W.O. nevű zsoldosszervezet két új arca, Alpha és Bravo, akiknek egy drogkartellek ellen lázadó polgármestert kell megvédeniük. Az akció persze balul sül el, a fickót elrabolják, a két jó képességű, maszkos hős pedig a túsz megmentésére siet, s eközben annyi kábszerárus gonosztevőt lyuggatnak ementálivá, amennyit csak lehet. Mielőtt még megkérdeznétek, hogy mi a főszereplők igazi neve, eláruljuk, hogy nincs nekik, mert a Visceral szerint „így könnyebb azonosulni velük”. Az biztos, hisz soha nem éreztem még magam annyira közel egy karakterhez sem, mint a bőszen káromkodó Alphához, a drámai mélységeket szántó Bravo mondatait pedig még Arany János is megirigyelte volna. „Megfizetnek” -- dörmögi, mi pedig sóvárogva nyúlunk a távirányító némítás gombja után.
Ahogy a csövön kifér
Persze ezt a játékot nyilván nem a sztori miatt veszik meg, és az eddigi részek sem küzdöttek az irodalmi Nobel-díjért. A játékélmény viszont elvitte őket a hátán, mert annak ellenére, hogy ez elsőre nem látszik a patakokban folyó tesztoszterontól, egy egész taktikus, kooperatív harcrendszert raktak alájuk az EA-nél. Nos, ennek jobb, ha azonnal búcsút intenek a rajongók, mert a Devil’s Cartel játékmenete oly mértékben pörög, hogy képtelenség bármilyen stratégia szerint játszani. Minden gyors és azonnali, általában arra sincs időnk, hogy felmérjük a terepet, ha pedig kilőnek minket, a társunk rögvest feléleszt, csupán egyetlen gombnyomás az egész. A játék cirka hat óra alatt ledarálható, kihívás pedig gyakorlatilag nincs benne. Viszont újra elérhető az első rész Overkill-módja, melynek lényege, hogy ha elég embert nyírtunk ki, átmegyünk eszelős gyilkológépbe, és úgy irtjuk a kartellt, mint a molyokat – nehogy csak egy percre is nehéznek érezzük az Army of Two-t. S ha még mindig nem szállt el a harci kedv, akkor az átalakított, gombnyomogatós fedezékrendszer és a sok, halálosan unalmas, scriptelt akciójelenet láttán biztos, hogy keserű fintorral tesszük majd le a kontrollert. Kooperatív módban, elhülyéskedve, még szórakoztató is lehet a Devil’s Cartel, de csak megfelelő alapozás után.
Inkább a drogok
Hangulat és látvány terén az Army of Two-sorozat korábban rendben volt, viszont az új rész már egyszerűen csúnya és ötlettelen. A helyszínek pont úgy festenek, ahogy egy átlagos képzelőerővel megáldott grafikus felskicceli a mexikói nyomornegyedeket, a főtervező pedig, két pohár whiskey után, inkább rábólint a dologra, csak ne kelljen többet foglalkoznia a játékkal. Valószínűleg az alapanyag iránti tisztelet teljes hiánya az oka annak, hogy a sorozat védjegyének számító, szürreális fegyverfejlesztés átcsapott a CoD-ból ismert vérgagyi moddolásba, távcsövekkel és nagyobb tárakkal, a szinkronszínészeknek pedig minden bizonnyal alig fizettek valamit, olyan sablonosan vartyogják fel a röhejes szövegeiket.
Persze lehet, hogy én várok sokat egy olyan játéktól, aminek a doboza „halálos kartelleket” és „félelmetes pusztítást” ígér. Nem is a nyilvánvaló, leplezetlen nemtörődömséggel van itt a legnagyobb probléma, hanem a borsos árcédulával: ezt a programot úgy 4-5 ezer forintért kellene vesztegetni, de így, hogy az EA teljes árral rakta a boltok polcaira, inkább jobb elfelejteni az ördög kartellét, és igényesebb alkotás után nézni.
